A terem zsebkendőnyi, de magas, olyan magas, hogy nem lehet kivenni, a szemközti bal sarokból a plafon majd’ közepéig szaladó szürke csík repedés, vagy porlepte pókfonal. A falak fagyottan vakítanak a rejtett spotlámpák fényében, ám a tér maga kemencelangyos, jóemberillatú – megnyugtató benne lenni, várakozni.
A karzat üres, egy ottfelejtett vörös sál rojtjai lógnak alá a mellvédről , az ember szinte várja, hogy cseppek hulljanak belőle, akár friss sebből a vér.
A faszékek félköríve körbemosolyogja a pulpitust, ahol a zöld bársonnyal bevont fotel ölelésében ül az Öreg Író. Nagy a fotel, az Öreg Író beleveszik. A hátsó sorokban ülő vendégeknek erősen kell nyakat nyújtani, ha valamit látni akarnak belőle. Az első sorban helyet foglalók szerencsésebbek. Láthatják az Öreg Írót – az élő legendát -, májfoltos fejbőrét, amit kikopott ősz haj cirógat. A fehér ingbe bele van esve az Öreg Író – a merev gallér majd a füle feléig ér. Az első sorban várakozók láthatják a kehes mellkas fölé egyengetett kötött, kék-szürke mellényt. A fehér ing mandzsettájából kikeskenylő, a lekopott lakkozású karfába beleolvadó sápadt kézfejet. Az elpuhult, szürke öltönynadrágra nem vasaló, hanem a sovány comb vág élet, a térd hegyese hetykén mered, a boka girhessége pedig majd’ átszúrja zoknit.
A terem zümmög, széklábak sivítanak, köhhenések kattannak, kabátok sissennek a székhátakon. Az arcok össze-vissza forognak, a szemek szanaszét pásztáznak.
Csak az Öreg Író ül nyugodtan, fotelba süppedten, tekintete incselkedve szaladgál – pillantásokat akar elkapni.
A csend óvatosan, lassan oson be. Amikor már csak itt-ott surran egy-egy nesz, a házigazda megfordítja a nagy bejárati ajtó üveglapján lógó papírtáblát – „Kérem, kopogással ne zavarja a rendezvényt, jöjjön be, szeretettel látjuk!” -, a felirat sértődötten fordít hátat.
Az Öreg Író (az élő legenda) beszélni kezd. Hangja halk és úgy szól a publikumhoz, mint szívbéli barátaihoz … de nem, nem is: mint ahogyan az anya gyermekeihez.
A hallgatóság kérdez. Az Öreg Író időnként kék erekkel hímzett kézfejével, inas ujjaival, apró mozdulatokkal igazgatja fülét a hangok irányába, egyetlen szót sem mulasztva el. Mindenre válaszol, nincsenek titkai, és nincsen szégyellnivalója sem.
A kérdések elfogynak.
Az Öreg Író kezébe veszi a lapokat, és nekilát a felolvasásnak.
Még csak az első bekezdésnél tart, amikor a nagyérdemű hökkenten veszi észre, hogy az Öreg Író fotelje valahogy összement… A második bekezdés közben már tudják: nem a karosszék zsugorodik: az Öreg Író növekszik. Minden mondattal nő és nő! A boka kikerekedik! A térd gömbölyűje mint a zsemle! A comb félő: elrepeszti a nadrágot! Az ujjak fogója acélként szorul a lapra, és a kézfej szinte lüktet! A mellkas minden lélegzetvételnél – ó, micsoda látvány! – izmos-húsosan emelkedik, és a gallérról pattan a gomb – szabadulnak a nyakizmok! A haj, az a sűrű, melegméz-színű haj… Az illata a frissen kaszált széna, elszabadul, beborítja a falakat, beteríti a hallgatóságot, bekúszik az orrokon, füleken, elnyíló szájakon, belecsobban a véráramokba, és keresztülrohan a szíveken…
Az Író már a plafonig ér, körbeölel saját tulajdon létével mindenkit, már nincsen közönség, nincsen író, egyetlen, hatalmas érzés az egész.
A sóhajtás egyszerre szakad ki a tüdőkből, meglebbenti a szemközti bal sarokból a plafon majd’ közepéig szaladó szürke, porlepte pókfonalat. A karzaton felejtett, mellvédről lelógó vörös sál aláhull az Öreg Író lábai elé, és mint vörös vérpatak villog, lobog a fehér márványkövön.