A temetés szép volt – ha egy temetés lehet szép.
A bágyadt napsütésben, a lengedező szélben a fák vörös-, piros-, sárga-, barnalevelű színorgiája akár el is terelhette volna a figyelmet arról, hogy valakit éppen a földbe tesznek…
Minden pillanatban más és más formát, alakzatot táncolt el a fákon az őszi lomb.
A férfi a koporsóban rajongott a színekért… Méltó búcsú volt.
A nő, a nagy barna szemű nő semmit nem érzett, semmit nem érzékelt. Néha meghallott egy-egy szót, mondatot, de értelmet nem talált bennük – igaz, nem is keresett. Elma semmi mást nem akart, csak hazamenni, behúzni a függönyöket, és lefeküdni.
Langyos ködben úszott hosszú-hosszú időn keresztül. Nem volt teste, a lelke is csak valami hártyás burokban létező erőtlen tudat volt – akarat nélkül.
Végeláthatatlan menetelés volt, de kiért a semmiből.
A harminc-milliárdos projekt bebukott: véget ért Dalma húsz éven át tartó dicsőséges diadalmenete.
Nem várta meg a felmondást; két nap tömény töprengést, kéklő szájszéleket, párüvegnyi karcos bort, ritmustalan szívverés-sort, és ronggyá idegeskedett gyomrot követve pár sorban elbúcsúzott.
A biztosítása fedezte a tévedését, nem volt miért aggódnia. Másért meg nem aggódott. Pénze annyi volt, hogy a várost bőven beteríthette volna nagy címletű bankókkal – duplán.
Igazából meg sem lepődött. Benne úszott a levegőben a krach. Egy ideje felfigyelt a felhők szürkéjére – annak előtte nem is tudatosult benne, hogy egyáltalán léteznek felhők. Ki foglalkozik fátyol-, bárány-, viharfelhővel, ha dolgozik? Ha úgy dolgozik, ahogyan ő…
A déli, önmagának kiszabott fél órás ebédidőkben – míg a kínait csipegette ki a nejlontálból – vette észre, hogy valami más; az iroda sötétített ablakára nyálkásan tapadtak a pára-spongyák, álcázva a mögöttük zajló napszakváltozásokat; nem volt reggeli napfelkelte, déli ragyogás, nem volt megváltó, esti narancszselé-burok a szemközti rondakék cseréppel borított toronyház csúcsára folyva.
A cégnél a személyes dolgait gurulós kocsiba rakta – nem volt sok. Se férj, se gyerek, se rokon, a szomszédról – ha jobban ismerte volna is – csak nem rak ki fotót az íróasztalára!
Csupán egy pillanatra nézett körül az irodában. Vastag, fehér tincsét – amivel már születésekor kivívta a figyelmet – türelmetlen söpréssel eltakarította a homlokából; megrángatta a kosztüm alját, vett egy mély levegőt, és a kilincsért nyúlt.
A gurulós kocsiba beleszórt tárgyakon kívül vitte magával a mélységes csömört és végesincs elégedetlenséget.
Langyos ködben úszott hosszú-hosszú időn keresztül. Nem volt teste, a lelke is csak valami hártyás burokban létező erőtlen tudat volt – akarat nélkül.
Végeláthatatlan menetelés volt, de kiért a semmiből.
Mindig a következő sarkot tűzte ki célul. Már kisgyermekként rátalált erre a túlélőtechnikára; mindig a következő sarokig… Aztán, ha ez megvolt, jöhetett az azt követő.
Ismerte a falu összes házának összes vakolatát. A futtában megtámaszkodott ujjak emlékeztek az érdességre, vagy simaságra. A lehullott malterdarabok helyére süppedt mélyedésekre. A szemei a házfalak színeire. A lugasok villanásnyi árnyékaira; a hátsó kertek veteményeseire; a virágágyásokban kackiásodó kardvirágokra; szerénylő margarétákra; dülleszkedő mályváira; begyeslő tulipánjaira. Az agya nem felejtette a maró érzést, amikor a homlokáról a szemébe folyt az izzadtság menekülés közben.
Nem volt méltó ellenfele a rohanásban. Nem volt semmi, ami legyőzhette volna. Sem ember, sem lugas, sem ágyások, talán még állat sem. Juttának egyes egyedül mellkasának púpja volt a szökésben szinte egyedüli, legkomolyabb hátráltatója. De ezt az évek hosszú-hosszú pergése alatt megtanulta előnyére fordítani. Olyan lett neki ez a bőszen előboltosuló tyúkmell, mint valami jégtörő… Az iskolában nem volt hova futni – ott inkább vértje volt szokatlan mellkasa, mint ellensége: ha csúfolták másságáért, vagy dadogásáért, keményen előretolva, lassan közeledett a sértőhöz.
Ha nem csalják tőrbe, talán aggkoráig inalt volna házfaltól-házfalig, lugastól-lugasig, ágyástól-ágyásig, felmeredő bordáinak szívet védő gerincét előredobva.
De rászedték.
Damilt feszítettek; földig lógó ágú fűzfák közé. Eltakarta a pázsit, eltakarta az esti szürkület. Estében hiába kapaszkodott: a teste roppanva csapódott a földnek. Csak a hajnali harmat didergette éberré. A fájdalom millió tövissel kapaszkodott bele: bőrébe, beleibe, csontjaiba, elméjébe. A vérét széles sugarú körben nyelte el körülötte a föld, a combjára barna pikkelyekben száradt, szemérmének finom szőrmezejét kemény palásttá ragasztotta.
Langyos ködben úszott hosszú-hosszú időn keresztül. Nem volt teste, a lelke is csak valami hártyás burokban létező erőtlen tudat volt – akarat nélkül.
Végeláthatatlan menetelés volt, de kiért a semmiből.
Aludni akart. Egész elképzelhetetlen, hátralévő életében másra sem vágyott, mást sem akart, mint aludni.
Hétfőre kedd jött, keddre szerda, egyik hét gyűrte a másikat. Az emlékek egyre – másra kúsztak elő. A múlt folytonos, szünet nélküli filmként pergett, nem engedve teret a jelennek és a jövőnek sem.
Egy éjjel, a sötétségbe esett tekintettel feküdt az ágyában, amikor valami történt.
A nyitott ablakon beszökött a robbanó rügyek pattogása, a gyümölcsvirágok illata, és valami selymes melegség. Két óra tájt pedig, a beszűrődő, halvány holdfény egy sugarán úszva látogató érkezett – a félhomályt csillogó, fénylő, földöntúli csillámlás homályosította el.
Egy madár. Testén nem viselt semmi hivalkodót: sem pirosat, sem sárgát, még zöldet sem. A barna árnyalataiba burkolta magát, mégis tündöklött.
Két lassú, vitorlázó kör megtétele után a vállára szállt. Ott ült, sokáig mozdulatlanul, majd énekelni kezdett. Dalának süllyedő íve – könnyek hullása; lebegő, vibráló trillái – mosolyok. Kifejezhetetlenül mély, fájdalmas, édes – elmondhatatlanul emberi, mégis: természetfeletti, megfoghatatlan volt.
Amikor a sötétség elgyengült, a madár felrepült; a nő teste felett repdesett: talpától a feje búbjáig, oda-vissza, oda-vissza. Tollai közül tömegével hullottak alá a fénylő, pompázatos szikrák. Egészen addig szálldogált, míg annak testét be nem borította a ragyogás. Akkor visszaszállt a vállára, apró fülcimpa-csipkedéssel elbúcsúzott, majd kirepült az ablakon.
A langyos köd hártyás, de acélkemény burka megrepedt, és ő tudattal-testtel visszaömlött a világra.
Sírva fakadt. Csak sírt, zokogott, bánattól fojtogatva, éles fájdalmaktól hasogatva, mégis megkönnyebbülten és boldogan.
Messze költözött. Olyan távol, ahol senki nem ismeri, senki nem találhat rá. Nem kellett neki az emberek világa. Beköltözött az erdő legmélyibe, kusza, szúrós csalit volt a kerítés, magas fák a bástyasor, és szajkó riasztott, miután megszokták, befogadták őt.
Magányos volt, folyamatosan pótolhatatlan hiányt érzett. A sóvárgás részévé vált, de így volt rendjén. Sokat fizetett azért, amit meg sem illetett – védte a magány.
A kis házat, ahová beköltözött, még Kedvessel kapták egy erdész barátjuktól nászajándékba. Most elhanyagoltan várta őt, de ráért. Más dolga sem volt, mind munkálkodni, és hallgatni, nézni, élni az erdőt.
A kis házat, ahová beköltözött, egy csődbe ment ügyfele adta neki réges-rég – fizetség fejében. Itt-ott megkopott már, de ráért. Más dolga sem volt, mind munkálkodni, és hallgatni, nézni, élni az erdőt.
A kis házat, ahová beköltözött, még apja építette. Volt mit dolgozni vele, de ráért. Más dolga sem volt, mind munkálkodni, és hallgatni, nézni, élni az erdőt.
Eltelt az első nyár, az ősz, majd a tél is – tavasz lett.
Eleinte fel sem figyelt a változásokra: egyre több időt töltött a magas bükkök, a tömbös tölgyek, és a fanyarlevelű fenyők között. Volt, hogy éjszakára is kint maradt. Kis vályút kapart magának, avarral, fűvel bélelte, és ezekkel takarózott.
Egyre többször kapta magát azon, hogy a bejárati deszkaajtóban toporog, az orrlyuka sajog feszesre tágultában, a szíve dörömböl, ujjai tépdesik a ruháját.
Egyre halkabban, egyre ritkábban beszélt a tárgyakhoz, állatokhoz, önmagához, mígnem elhallgatott – végérvényesen.
Aztán észrevette, hogy valahogy… sorvad a húsa. Arca beesett, orra meghegyesedett. Szemeiben a meleg, mélybarna írisz egyre nagyobb, fénylőbb lett. Nyaka megnyúlott, melle eltűnt, csípeje megkeskenyedett, eltűnt a vádlija, lábai, karjai erős, kemény, csupasz csont-ágakká apadtak. Hallása kiélesedett, azt is hallotta, ha a pók a sarokban zsákmánya után foltozta a hálót. Egyre ritkábban főzött: nem bírta elviselni az ételek szagát. Egyre ritkábban használt szappant: kibírhatatlan volt az illatuk – csak úgy, tiszta, hideg vízzel locsolta meg magát a patakban.
Ahogyan soványodtak – nyúltak végtagjai, úgy tűnt el bőre selyme. A pihék először az alsókarján, lábszárán változtak dróterős szőrré. Aztán felkúsztak a felkarjára, combjára, átfolytak nyakán, hasán, beborították a hátát, mellkasát, legvégül pedig birtokba vették az arcát is. Aztán elcsökevényesedtek az ujjai, és egyetlen körömben olvadtak össze.
Az érzései, a sóvárgás és a magány megmaradtak; elméje nem alakult át, csak az elfogadás nőtt benne az Istenig. Testében elvadult, de lélekben szabad lett. Teljesen szabad.
Eljött a nap, amikor – négykézlábra ereszkedve – utoljára jött ki az ajtón.
Szénfekete, nedvesen csillogó orrát felemelve beleszimatolt a levegőbe, és kecsesen lépdelve elindult az erdő felé.
A tölgyek alatt két őz várta – a csodájukra járt volna a világ; az egyiket feje búbjától farka végéig ujjnyi szélesen futó, vakítóan fehér szőrcsík ékesített, a másiknak pedig olyan gömbölyű-domború mellkasa volt, mint a Nap. Közöttük ide-oda reppent egy kis, barna erdei pacsirta, tollain lángolt a fény, és úgy énekelt, hogy az felülmúlta a legszebb trillákat a Világon.
Reggel volt. A nap milliósugarú ujja végigsimított az erdőn. A rétről mint a füst – párolgott a dér. Hazaért, hazaértek.