A művész áll a hatalmas vászon előtt, 
arca pármilliméterre tőle, és elmélyülten,
kancsalítva kapirgál a vásznon egy nemlétező talánpiszkot.
Valahány napja kapirgál, az anyag a lyukadás határán, a festő a pukkadás határán, de hiába. Nem megy a festés…
Aztán valamelyikreggel toppant egyet bolyhos orrú papucsával, közben fülhasogatóan cicceg – a pókok rémülten merevednek bele a hálóba, a szobasarkok ijedtükben meggörbülnek – a tér kerekül, már nincsen padló, plafon, falak, csak művész gurulgat, hujjogat egy gömbölyű sajátvilágban, mint egy babalabdában meg-megcsörrenő csengőcske. A ballábas bolyhos orrú papucs leesik a lábáról, de nem is számít, mert a bolyhosorrú papucsoknak nincs is bal vagy jobboldali tagja – bármelyikre húzható, így kétballábra is.
Vagy ötvenhármat bucskázik, közben ötvenháromszor elmondja az ilyenkor már bevált Kína-mondókát; mire beleborulna az ötvennegyedik bukfencbe, és pontot tenne az ötvennegyedik Kína-mondóka végére, hipp-hopp: már Kínában találja magát. Kicsit szédül, ahogyan kiesik a főtérre, de ezt kifejezetten ildomos az ilyen helyzetekben: fokozza a más-állapotot.
Kiegyensúlyozva magát, elbiceg megmaradt félballábas papucsában a teaházba, magáévá tesz két gésát, „ti mostantól az enyémek vagytok” – felkiáltással, de szex nélkül. Nem fizet értük, csak hozzáíratja őket a többihez. Nagyon – nagyon sokkal tartozik, de örökhitele van, mert ő egy mandarin – látszik a szemén, és bőrének színén is. Búcsúzóul a gésamama – hogy stílusos legyen – ad neki egy mandarint.
A pagoda kellős szélén (azelőtt a kellős közepén, de akármikor odaépítettek egy pekingi kacsaültetvényt) ötvenháromszor összecsattintja meztelen és nemmeztelen sarkát (majd állott-ecetes vizes ruhával be kell borogatni, akkor hamar lemegy a kékség-zöldség), ötvenhármat bucskázik, közben ötvenháromszor eldarálja a „mindenhol jó, de legjobb a hó” kezdetű varázs-szállóigét, mire beleborulna az ötvennegyedik bukfencbe, és pontot tenne az ötvennegyedik varázs-szállóige végére, hipp-hopp: a nappaliban találja magát.
Még ültében bekapja a mandarint héjástól – a tollakat kiköpi –, a kesernyés magokat elrágicsálja, aztán besasszézik a visszakockásodott műterembe (már a másikballábas bolyhos orrú papucs sincsen a lábán – hova tűnhetett???), a tehetetlenségtől és a nemlétező talánpiszoktól egy helyütt elvékonyodott vászon elé, és belecsap a húrokba.
A vászon fájdalmasan felvisít (ahol a mester belecsapott), a szálak közül narancsos lé folyik, a művész pedig végre teszi a dolgát.