Ásott. Lapáttal.
Iszonyú meleg volt. Előtte több napig esett az eső, a levegő páratartalmával vallatni lehetett volna. A gödör pereme az álláig ért. Az alján jó tizenöt centis sáros, az a közhelyes „gumicsizma-marasztaló trutymó” cuppogot. Minden lépés külön rángatásba került. Az izzadtságtól összetapadt a haja, ami így még kevesebbnek látszott, mint egyébként. Tudta, hogy kivillog a koponyája, de összeszorította a fogát, és ásott tovább. Most csak ásó ember volt, nem volt neme, nem volt kora, súlya, magassága, semmi nem számított, csak az, be tudja-e bizonyítani, hogy képes rá; önmaga, és a két férfi előtt.
A lapát, amit a szomszédból kért kölcsön (az ex elvitte költözéskor a szerszámokkal együtt), az a nehéz fajta volt. A kesztyűt az előbb félrevágta, nagy volt – akadályozta. Így viszont több ujjtövében érezte a sajgó-égő érzést, a vízhólyag előjelét; amikor ez eljutott a tudatáig, köpött a tenyerébe, eldörzsölte, és még keményebben markolt rá a lapátnyélre.
Fontosabb volt a gödör. Fontosabb volt, hogy a megfelelő mélységig kiássa ezt a szemét gödröt, mint a világ összes sajgása.
Legszívesebben a csizmát is levette volna, nem tudta benne stabilan megvetni a lábait – az sem volt a mérete –, így időnként kibillent az egyensúlyából, ahogyan a lapátot tolta előre a sárban. Az idióta lábbeli azonban segített megőrizni a méltóságát azzal, hogy nem kellett a trutyiban csupasz lábbal taposnia.
Úgy érezte magát, mint aki a pokol szaunájában van. Nem volt olyan porcikája, ami ne úszott volna a sós izzadtságban. Az arca lángra kapott rongycsomó volt. Időnként meg kellett állnia, mert egyszerűen elfogyott az ereje, és úrrá kellett lennie a szokatlanul nehéz fizikai munka miatt remegő testén. Ilyenkor bevetette színészi képességeit, igyekezett nem kapkodva venni a levegőt, és laza, nemtörődöm ábrázattal igazgatta a csizmába benyúlva a zoknit, a felcsúszott pólót, mintha az ásás meg sem kottyanna neki.
Elfojtotta a gyilkos dühöt, kétségbeesést, megalázottságot, amit érzett.
A „vizesek” előző nap szóltak: „ jönnének rákötni”.Annyira boldog volt, hogy végre lesz víz a házban… Az árok, a vízórából kimenő csatlakozás ágya, bő két hete ki volt ásva a sógor jóvoltából. A napok óta tartó esőzés kissé bedöntötte az oldaláról a föld egy részét, de közel sem annyira, hogy a házba vezető csövet ne lehetett volna vízszintbe állítani – gondolta ő naivan.
– Nem elég mély – hangzott az ítélet úgy tíz óra felé. – A levegő bennszorult a nőben.
– Nem elég mély?! – sápadt el.
Élete folyamán megtanult – a másodperc milliomod része alatt –, több oldalról megközelíteni egy adott problémát, majd lezuhanó súlyként dönteni. Így, mire a sápadtság fehérre színezte az arcát, ő lefutotta a megoldás-köröket: „elhalasztom, de akkor megint hetekbe telik, mire kijönnek, és ki kell fizetnem – újra – a kiszállási díjat. Kiásatom velük: ugyan, mire fel? A két szép szememért? Fizetni érte? Hah! 600 Ft van a pénztárcámban, abból a gyereknek a heti reggeli…Kiásom magam: nincs lapátom, ásóm… – meg kell kérnem őket, hogy várjanak, míg szerszámot kerítek.”
A két, kék overallt viselő férfi a gödör szélén állt, és őt figyelte. Nem szóltak, nem mozdultak, csak zsebre dugott kézzel nézték, ahogyan a sárban tolja, majd emeli a lapátot. A föld egy része minden emelésnél visszafolyt a gödörbe.
Bő tíz perc múlva egyikük otthagyta, nekilátott reggelizni a kétszemélyes kisplatós autónak dőlve, nem nézve felé. Istenem, milyen hálás volt érte! Szinte szövetségesének érezte a falatozó férfit.
A másik nem tágított. Szilárdan, mozdulatlanul állt a gödör szélén, és figyelte, ahogyan a nő ás. Minden millió éves férfi-nő küzdelem jelen volt ebben a pár percben. Minden millió éves férfi-nő kapcsolat lélegzett, élt, lüktetett, ide, erre a pár négyzetméterre koncentrálódott. Két elementáris erő: ellentét, mégis egység – negatív, pozitív.
Gyűlölte, de tudta: ő az erősebb. Kiássa ezt a rohadt gödröt. Legyőzi, leigázza ezt az állatot. Életében nem alázták meg ennyire, mint most, de tudta: soha nem aratott ekkora diadalt a megalázottság felett, mint amit most fog.
Ásott, lapátolt. Nem számított semmi, csak a gödör feletti győzelem.
– Elég?
– Talán igen.
Amikor kikanyarodtak a keskeny utcából, a nő megállt a gödör mellett. Nézte, ahogyan a fekete vadiúj, csillogó csőkígyó a vízórától szálegyenesen a ház felé vezet.
Egyetlen szó zakatolt benne: vérkeringés.
Az arcát a lemezhordóban összegyűlt esővízben mosta le. Megköszönte a lapátot, kesztyűt, csizmát a szomszédnak, és arra gondolt, holnap, ha a szerelő felrakja a csapokat, teleengedi a kádat, és belefekszik. Abba a vízbe, aminek ő ásta ki a medrét. Megszenteli. Azzal a női testtel, amelyikben a férfiak is életre kelnek.
Majd, ha lemosakodott, bele fog pisilni. Csak a miheztartás végett…