Szürke mennyezet volt az ég, és szürke fal a látóhatár. Alatta a rab szél fejvesztve kereste a kijáratot – hiába. A kétségbeesés szelíd, feladó perceiben lassan sodorta a fehér pelyheket a levegőben, majd meg-megpihent a fák alatt, óvatosan elnyúlva a friss havon. Aztán, amikor már azt hitte, vége, közömbösre szunnyadt, a düh megint belemart, újraszítva őrjöngését: szétkergette a kéményekből felszálló sápadt-barna füstöt, tombolva rohant mindennek, ami útját állta; a fák törzsére fehér hóhabarcsot csapott, ágaikat tépte, cibálta, felmarkolta az épp’ csak lehullott havat, és szerteszórta.
Így ment ez már nagyon rég óta.
A nő aludt. Nem sokáig, mert az álmai riasztották. Felkelt, megmosakodott, ivott egy korty vizet, és útnak eredt. Szürke mennyezet volt az ég, és szürke fal a látóhatár. Alatta a nő erős iramot diktálva tartott a hegyre fel, nem törődve a vízszintesen száguldó, pimasz hópihékkel, sem az erős széllel, ami gonoszul le-letépte a fejéről a csuklyát. Szabadulni akart: nem akart autókat látni, nem akart házakat látni, sem embereket. Legfőképpen embereket nem… Nem tartott a hegyi utakkal. Ment toronyiránt, előre, egyre feljebb, ahol semmi más nincs, csak a semmi.
Szőlőbirtokok hóval lepett sársorain gázolt keresztül, csizmájával durva nyomokat hagyva. Pincék egyszáldrót kerítéseit húzta-tépte, alattuk átbújtában. Sűrű bodzaágakat tört maga előtt, meredek lejtőket megsebezve ereszkedett-csúszott árkokba, hogy a túloldalon a havas, hóka fűbe kapaszkodva feljebb érjen.
Nem fázott, alaposan felöltözött. A kesztyűt belegyűrte a zsebébe: jó volt érezni az ujjai között bujkáló hideg szelet. Arcába húzta a pulóver magas nyakát – tőle aztán süvíthetett!
A magaslatokra felérve körülnézett. Szürke mennyezet volt az ég, és szürke fal a látóhatár. Az erdők maszatos, barna-piszkos pacák, köztük a rétek fehér foltjai virultak. Amikor körülnézett, és eldöntötte, merre induljon, ment, ment, tovább. A hó megadóan lapult a lába alatt, a szél neki-nekirontott, de ő nem tágított: ment, ment, tovább; az izmai összehúzódtak és elernyedtek, arca égett, füle eldugult a széltől, de így volt jó: elnyomta a fejében üvöltő gondolatokat.
Aztán elfáradt. A tisztást, ahova ért, fiatal akácos ölelte, és a hótól derékba hajlott, magas fű fedte. Itt-ott ki-kibukkantak drapp szálbokréták, de ettől még az volt, ami: puha, hívogató fekhely. Kinézte a legfehérebb részt, odagázolt és összekuporodva lefeküdt. Hallgatta, suhantában hogy morog a szél a fák között, alázattal tűrte, ahogyan a szemhéjaira, orrára hullott hó elolvadva alászalad.
Jól érezte magát. Aztán… aztán csend lett: megpihent a szél. A hó sem hullott az arcára. Valami megváltozott, más lett… Megérezte, hogy nincs egyedül. Kinyitotta a szemét – egy őz állt tőle nem messze. Őt nézte. Fülei felé fordítva meredtek az égre. Szemei nagyok voltak, barnák, és mélyek. Mellkasig takarta a rét füve… mintha abból nőtt volna ki.
A nő először azt hitte, elaludt, és az őz álom. Becsukta a szemét, várt kis ideig, majd újra felnézett. Az őz nem tűnt el. Szólt: „őz”, de az őz nem tágított. A nő halkan, hitetlenkedve felhümmögött, de az őz maradt.
A szél újraéledt, a hó újra hullt. A nő gémberedetten, átfagyva, lassan felállt. Az őz szökellt párat hátra, de megállt, és visszanézett. Csak akkor tűnt el a szeme elől, amikor a nő elhagyta a tisztást.
Hazafelé mogyoróágakat tört: szerette, ha van valami a vázában. A csokor súlyosabb volt mint várta – nem hitte volna, hogy a csüngő, okker, narancspettyes mogyoróbarka-virágok hátára boruló hópalást ilyen nehéz… – nem sokáig cipelte.
Otthon száradni terítette az átázott zoknit, a térdig nedves-sáros nadrágot. Ivott egy kávét, ebédet melegített, aztán leült írni.
Csend volt, végre csend… Csak a rab szél füttyentgetett be neki a kéményen át.