Az utolsó sarkon már alig bírt a zokogással. Az a párszáz méter, míg haza nem ért, rosszabb volt mindennél. Rohant volna, de nem tudott: a fakószürke, repedezett járda biztosa billegő, labilis híddá vált, ahonnan bármikor beeshetett a semmibe; az elkeseredettség mint a mocsár, visszahúzta, lassította.
A visszafojtott könnyektől alig látott: kimarták a szemét – két, fekete, nyers húsgödör… A kosár és a szatyor tőből tépték a karjait; a vállívek szelíd lankája kiegyenesedett. A szív szaladt, a belek riadtan gomolyogtak a hasüregben, a hólyag összemarkolt zacskója görcsölt, a lábak gémberedett botja csetlett-botlott.
A kétségbeesés felfalta: nem volt húsa, nem volt vére, csak a sok nehéz, bármikor darabjaira hulló-hasadó csontrendszer maradt: rezgő, remegő váz.
És ez így ment minden hónapban.
Már bánta… De gyenge volt… Megint…
Reggel szaporán készülődött. Bedobta a kávét, elszívta a megengedett napi négy szál cigi első darabját, szigorúan ellazulva, ülve, odafigyelve a dohányzás minden pillanatára – nem szívhatta hűbelebalázs módon, csak úgy, „bele a levegőbe”, attól becsesebb volt az a pár szál. Az iratos fiókból kimarkolta a csekkes-borítékot, beletette a bevásárló-listát, a borítékot a pénztárcával együtt a szatyorba, a szatyrot a kosárba, kabátot kapott magára, zárta az ajtót.
Örült, a terminálnál csak ketten voltak előtte; semmit nem hagyott a számlán. A vézna pénzköteget összefordította, és a nadrág jobb első zsebébe tette.
A postán sokan voltak. Próbált lesni, kinek, mennyi feladnivalója van. A legkedvezőbbnek tűnő, utolsó sorba állt be. Kicsit verte a víz, az éhség bucskái a gyomrát émelygősre rázták. A megszokott, felbuggyanó keserűség marta a torkát. Sóhajtott párat, majd szokása szerint szélnek eresztette a fantáziáját, hogy elterelje a figyelmét a rosszullétről és a türelmetlenség nyomasztásáról. Három, a sorban engedelmesen várakozó képzeletbeli jellemrajzával végzett, aztán sorra került. Kicsit megkönnyebbült („a villany marad”) ahogyan a fizetése több, mint felét benyújtotta az ablaküvegből kivágott félkörön át. Kért egy „legolcsóbb” sorsjegyet is.
A városházán nagy volt a forgalom, csak pár szót tudtak váltani. Jutka megölelte, megköszönte a pénzt, biztosította, hogy „máskor is, szólj csak, majd beszélünk”.
Az óvoda-pénzt (ráér, ha majd délután megy a kisebbikért) és a nagyobbik gyerek menza-díját (holnap elküldi vele az iskolába) különvette a maradék bankjegyektől, berakta a pénztárcába.
A kínaiban végigböngészte a blúzokat, egyet felpróbált, a leárazott magas sarkú cipők között talált egy istenit (félelmetesen magasnak érezte magát benne, és micsoda szép vádlit varázsolt!), berakta a kosárba, végiglapozta a vállfán logó farmernadrágokat, de igazán nem is figyelt, mert a cipős doboz egyre nehezebb, egyre nyugtalanítóbb lett, az árcédula egyre erőszakosabban kiabált. Szédült, a kosár füle csúszkált nyirkos tenyerében, a neon vibrált, megfájdult a feje. Visszatette a cipőt a helyére. Leemelt egy kisebb, és egy nagyobb méretű pár vidám, színes gyerekzoknit, fizetett. Szeretett volna végre az ajtón kívül lenni.
Három kakaós csigát vett a péknél („örülnek majd, az enyém mindig nyers marad”), a magáét menet közben befalta – hálisten jobban lett. Az illatszerbolt kirakata előtt megállt – tartott még a csiga –, megtörölte a száját, kezét, közben eldöntötte, megveszi a tövig kicsavart, tarka glédába rendezett rúzssorból azt a balszélsőt, a melegbarnát. Nem került sokba.
Az üzletközpont tele volt vásárlóval. Komótosan, akkurátusan válogatta az alumínium-kocsiba a listán sorakozó tételeket. Összevetett, hasonlított, méricskélt. Persze, feleslegesen, mert minden nagybevásárláskor ugyanazokat vásárolta. Ugyanazokat, és a legolcsóbbakat. Liszt, cukor, olaj, margarin, wc papír, mosópor, öblítő… Csomag rudi a gyerekeknek. Alma. Pár doboz tej. A papíron felírtak fogytak, a halom nőtt. Nőtt a banánnal. Egy üveg borral. Két Camembert-tel. Halkonzervvel. Csipsszel. Üdítővel. Egy Nők Lapjával. Tábla csokival. Akciós tányérkészlettel. Pirosarannyal. Tusfürdővel… Csordultig pakolta a kocsit. Amikor már egy doboz gyufa, annyi sem fért bele, nekifeszült a kocsinak, a legelső sorhoz lavírozott, és újból, sorról-sorra végigjárva az üzletet, visszapakolta a polcokra, tárlókba mindazt, ami nem szerepelt a papíron, három dolgot tartva meg a szükségesen kívül: zacskó csipsz, egy Camembert és a vanília illatú tusfürdő. Mennyivel könnyebben gurult a kocsi…
A pénztár előtt álló bizsu-oszlopon szemrevételezte a káprázatos nyakra-, csuklóra – és ujjravalókat, aztán felpakolt a futószalagra. Fizetés előtt visszalépett, leemelte azt a szépséges nyakláncot, és odanyújtotta a pénztárosnak; abban a pillanatban bánta már…
Az üzlet mellett leült egy padra – fáradt volt. Elővette a sorsjegyet, egy érmét, és kaparni kezdett. Nem nyert. Hát persze, hogy nem…
És ez így ment minden hónapban.
Már bánta… De gyenge volt… Megint… Már bánta a sorsjegyet („úgysem nyerek, soha!”), a Camembert-et, bánta a melegbarna rúzst, csipszet („egészségtelen…”), a tusfürdőt (amúgy is kiszárítja a bőrét), a három csiga árán mennyit süthetett volna („kit érdekel, ha nyers, szeretik úgy is!”), és a gyerekeknek a zokni sem, és a nyaklánc…
Míg lefőtt a kávé, kipakolt. A kéretlen dolgokat kissé erősebben rakta le, a sajt be is horpadt („dögölj meg!”), közben nagyokat szívott az orrán, mert a sírástól folyós lett, a fekete festék is megolvadt, könnyestől lefolyt a szem alatti sötét árokba – olyan volt, mint valami amatőr Mefisztó – onnan az arcára, rácsöpögött a lisztre, cukorra, sajtra, csigákra. Rágta, marta a szégyen, a kétségbeesés, a hiába minden…, és hogy megint hibázott: pazarolt! A bűne szorította, marcangolta – az a pénz elég lett volna legalább öt napi kenyérre, parizerre…
Lassan nyugodott meg, a „majd csak lesz valahogy-ba” kapaszkodva. Míg a kávét szürcsölte, elszívta a második szál cigijét, megmosta az arcát, levetkőzött, lefeküdt. Olyannyira összekuporodott, hogy nem látszott se keze, se lába, se feje. Egy kupac, egy torzó hevert a kifakult ágybelin. Akár egy bevásárlókocsinyi, kéretlen, elérhetetlen illúzió…