Az ember tudata úgy reagál a kínokra, tragédiákra, mint a bőr, ha mindig szűk cipőt kénytelen hordani a láb: sebződik, begyógyul, sebződik begyógyul… aztán egy idő után a hegrétegek vastag kéreggé válnak: nem tud áthatolni a bántalmazás: nem lesz új seb, nem lesz hólyag, nyers hús, égető kín.
De a kéreg is nyom, fáj, sajog. Állandóan. Szűkíti az ereket, nyomja az idegeket…
És vannak szűk lábbelik, amik levethetetlenek…
Bárcsak kitágulna az a topánka!