Késő délután. Hosszú, fakó, végenincs aszfaltos út, mellette két férfi. Egyik az oldalán, közvetlenül az út mellett, a földön fekszik, félkönyékre támaszkodva, szabad kezével a torkát fogja és iszonyatosan köhög, azzal a sajátságos, ugató köhögéssel. A másik mögötte, egy terebélyes fa alatt, az árok szélén, egykedvűen, fűszálat rágcsálva ül.
A köhögés alábbhagy, a fekvő kimerülten elterül.
– Hogy van?
– Megvagyok…
– Remek! Feje? Nem fáj?
– Nem..
A férfira megint rájön a köhögés, közben nyakához kap.
– Adjon hálát… másnak az is szokott. Látom, a gigája más tészta. Majd elmúlik. Örülhet, hogy ennyivel megúszta!
– Ja…
– Adjak vizet?
– Nem bánom. Hideget.
– Persze… majd még az is… elégedjen meg azzal hogy él, és állott vizet ihat!
Lassú, apró kortyokban iszik a kulacsból, fel-felköhint, a nyelés fájdalma fintorba rántja az arcát.
– Ez van… Jöjjön, segítek felállni.
– Nem kell! Felállok magamtól…
– Kérem! Rajtam nem múlik… Tudok valamit tenni még önért?
– Még?! Ne röhögtessen! Menjen! Ne is lássam!
– Akkor?
– Mit akkor?
– Nem köszöni meg?
– Mit?
– Hogy megmentettem az életét.
A férfi visszahanyatlik, tenyereivel babusgatja a nyakát, és reszelősen, eszelősen vihog.
– Megmentett? Hiszen maga akasztott fel!
– Én-én, persze… De le is vágtam, mielőtt beadta volna a kulcsot!
Az akasztott összegömbölyödik, vihogása mély, ki-kibicsakló férfisírásba megy át. A gazember feláll, leporolja ülepén a nadrágot, fitymálva, csalódottan néz a másikra.
– Mindig ez a hála… Leszedem őket a kötélről, és még egy köszönömöt se… Így legyen rendes az ember… Hát pajtás, isten áldja! A kulacsot itt hagyom…
A zokogás csillapodik. A férfi az út mellett nem szól, nem mozdul, nem néz a távolodó után, csak magzatpózban hever.
Hajnaltájt egy pillanatra elszunyókál az első arra járó kamionsofőr, és halálra gázolja.