Vasárnap. A lusta falu felett húsleves, pörkölt, rántott hús illata lengedez, piskóta puffad a sütőkben. Az utcácskák kihaltak, csak a türelmetlen kutyák szaladgálnak izgatottan fel-alá a portákon, nyáluk el-elcsöppen – jussukra várnak. A falu nagy része a vasárnapi misén van, aki otthon maradt, alapos ürüggyel tette.
Szerény falusi ház, berreg a csengő.
– Kijaz? Rögtön megyek, pellanat!
A gázláng takarékra kerül a hús alatt, az asszony szaporázza az ajtó felé.
– Jó napot – kong üresen a látogató hangja. – A Halál vagyok. Nagyné, született Réz Erzsébetért jöttem – bemutatkozás közben be-bepislog a lakásba az asszony válla felett, közben nagyokat szippant a levegőbe. A vaknak se lenne titok: nehezére esik a rettenthetetlen, elkerülhetetlen végzet szerepéből nem kiesni.
– Értem? – sikolt fel az asszony. Most, amikor a hús a zsírba’ van? Tegye mán odébb a kasza hegyit! Még kárt tesz bennem! Most nem vihet! Álló éve várom az unokámékat! Ebédre itt lesznek. Menjen is, nem érek én rá magáva’ törőnnyi!
– De kérem! Ami elő van írva, az elő van írva! – vinnyog a fekete csuha, pillanatok alatt összetöppedt, feleakkora, mint érkezéskor; a kámzsa nagyokat szippant a kiáramló ételillatból.
– Nem érdekel! Most akkor se megyek! Előírás, vagy se, nem hagyok itt csapot-papot! Még hogy vasárnap ebéd előtt meghalni… Az én főztöm fölött nem fog senki sírni! Isten magáva’!
Az ajtó becsapódik, A Halál döbbenten áll. Orrába húslevesillat tapad…
Éjszaka van. Szuszog a falu. Pár unatkozó kutya át- átcsahol egymásnak, különben csend…
A Halál okosabb, meg nem is az a csendbontó fajta – ravaszul a kéményen csusszan be. Megáll az asszony ágya mellett, halkan keltegeti.
– Erzsébet! Nagyné Réz Erzsébet! Ébredjen, vinnem kell!
Az asszony nehezen dobja le magáról súlyos álmát – hosszú, fáradtságos volt a nap.
– Mit akar? Ki maga? Ja, látom. Má’ megin’? Jobb időt nem tanáhatott? Legyen magába’ hangyányi emberség, hadd aluggyam ki magam utojjára. Egész nap, mint a barom húztam az igát. ’lyen fárattan még hátra, az árnyékszékig se tudok emenni, nem hogy ollyan hosszú útra! Lássa! Itt a vödör! Na ugyi!
– De a parancs… – leffen le a kámzsa.
– Bánom én a parancsot! Majd elszámolunk! – oldalára fordul és hortyog tovább.
Hétfő: nagymosás. Kedd: vasalás. Szerda, csütörtök: szilvaszedés, befőzés. Péntek: kamrameszelés. Szombat: templomtakarítás – A Halál minden napra megkapja a maga kosarát, ő van meglepődve legjobban puhányságán. A főnök leszedte róla már a keresztvíz összes cseppecskéjét, az angyalok kuncognak, az ördögök röhögnek kudarcán. Megfogadja-megfogadja, még tükör előtt is gyakorolna a nagyobb hatás érdekében, ha látná magát benne.
Új vasárnap. Alaposan benne járunk a koradélutánban – A Halál nem hülye, tanult a dologból, megvárja míg Nagyék megebédelnek, megvárja, míg Réz Erzsébet elmosogat, felmos: ne lehessen kibúvója, mentsége a halál alól.
– Kijaz? Rögtön megyek, pellanat! Jaaa… Jó napot Halál… Hát… köszönöm a türelmét, most má’ mehetünk… Éppen semmi dógom, az uram is nyugton van, szunyókál.
A Halál nyel egyet, belereszket a kámzsa csuhástól, még a kasza is táncol egy verset .
– Bözsike… – hiába, alázatos is tud lenni, ha akar – Nagyné Réz Bözsike… Nem maradt pár kanálkával abból az anyámfőzte-illatú levesből? Hús sem kéne bele… Tészta sem… Beérem némi lével…
És Nagyné Réz Erzsébet azóta minden vasárnap megvendégeli A Halált. Bírja erővel, pedig idén töltötte be a háromszázat.