– Kati! Kati, alszol?
– Mmmm… Hagyjál! Aludj!
A korareggeli órán a percek úgy araszolnak, mint csigák egy repedésekkel szabdalt, végtelen betonjárdán – lassan, kényszeredetten. A kislány, akár a nap, fent van, ragyog – az ágy szélén ül, harangozik a lábaival. A redőny szabadon hagyott résein bekandikál a kíváncsi fény, itt megfontoltan, ott vakmerőbben keres magának megvilágítanivalót. A kislány örül a fürkésző látogatónak – nézeget. Hamar elunja, minden a régi, semmi izgalom, érdekesség, a szoba az, ami eddig is volt: biztonságos, meleg gyermekkuckó. Csöppet reménykedik, hátha, mégis… Régen volt már a tegnap a maga óvodájával, hintázásával, babázásával, sárdagasztásával. Különben is! Szombat van, mesereggel. Rá- rápislant a nővérére, időnként tapintatosan előcsihol egy-egy köhintést: ébredjen már! De a paplan a szemközti ágyon nem mozdul, így maradnak a félsötétben végezhető unaloműző praktikák, úgymint nézegetés, láblógázás, nózitorna. Szerencse, hogy nincsen vaksötét, mert az első napsugárral az ágy alatt lakó Jesszomadó aludni tér, így nem kell attól félni, hogy ingázó lábacskáit elkapja, és behúzza magával az ágya alá, a Rettenetbe.
A kislány tehát nézeget, láblógáz, nózitornázik, köhent. Fején a hajgyűrűk ringanak. Néha ásít egyet, tejfogai felvillannak. A percek kíméletlenek: lassúak. A nézegetést, láblógást, nózitornát, köhintést sem lehet a végtelenségig… Képeskönyvért nyúl, de a redőny, ez a rideg börtönőr nem lágyul el – kevés a fény. A kislány cicceg, száját durcásra húzza.
– Kati!
Semmi.
– Katiii…! Kelj fel… lécci!
– Adj öt percet, légy jó tesó!
Rövid, töprengő csend.
– Öt perc… az sok?
– Nem sok, de még nem járt le.
– Szólsz, ha lejár?
– Szólok, de addig fogd már be!
Kis, bizakodó láblógázás, hajgyűrűringás.
– Kati… ugye, lejárt?
A szomszéd ágy feladja az édes álmokat.
– Igen, lejárt.
– Mehetek?
– Gyere…
A talpacskák szaporán csattognak a parkettán. Odabújás, befészkelés, hördülés:
– Jesszus, de hideg a lábad! Merre jártál? Az Antarktiszon?
– Mi az az Arktisz?
– Antarktisz, csacsi. Az egy nagyon messzi hely, ott nincsenek fák, virágok, csak jég, hó, és nagyon hideg.
– Macskák sincsenek?
– Macskák sincsenek. De vannak pingvinek, fókák, bálnák.
– Tücskök?
– Nincsenek.
– Akkor ott este csend van… És strand, meg homokozó?
– Az se. Legfeljebb hó-homokozó lehetne. A medencében pedig egyből jéggé fagya a víz. Képzeld, csak pár ember van, ott dolgoznak. Ők a kutatók.
– Húúú… És Jutka mama? Jutka mama sincs?
– Jutka mama csak egy van.
– És Éva mama?
– Éva mamából is csak egy. Mindenkiből csak egy van.
– Kár…
– Miért?
– Hát, mert ha kettő lenne belőlem, tudnék magammal játszani.
– Így is tudsz.
– Ááá… az nem olyan. Ketten mindig jobb… Mesélsz?
– Ühüm. Mit meséljek?
– A méhecskéset!
– Megint?
– Igen, de most kék legyen a szárnya, és legyen benne az Arktisz is.
– An-tark-tisz!
– Jó-jó… akkor Ark-tisz.
A redőny szabadon hagyott résein bekandikáló kíváncsi fény elégedett mosollyal könyveli el, hogy ez a szombat reggel is rendben van, minden maradt az, ami eddig is: biztonságos, meleg gyerekszoba, ahol mesés az élet.