– Hozd már azt a betont! Mi a tökömet vakarózol?
Helyszíneltek a boltban – éjjel kirámolták –,
ahol a reggeli életmentő dekásokat szokta megvenni, így hoppon maradt. Egy vodka, egy Hubertusz – általában –, délre még kettő, hogy estig kibírja, de nem válogatott; most izzadt, remegett, nyálkás, rezgő tenyerében a lapát nyele, mint a sikló, csúszkált. Nem tudott koncentrálni, össze-vissza merte a keverőbe a kavicsot, cementet, zavaros tekintete ide-oda cikázott. A talicskát tíz óra felé már nem tudta eltépni a földtől – feladta.
– Mi lett belőled ember? Jössz itt nekünk állandóan a mesterleveleddel, meg a kérkedéseddel, hogy ezt is te, azt is te, ennek is te, annak is te! Kitörölheted a valagadat vele! A te mesterleveledet a pia írja! Nem könyörgök tovább! Itt a pénzed! Takarodj innen! Elég volt!
Hosszú volt az út az első boltig – hiába pár sarok –, pedig sietett, amennyire bírt. Nem aprózta, jól bevásárolt; épp csak behúzta maga mögött a boltajtót, már csavarta is az első kupakot; nehezen engedett, nem tudta megvetni rajta síkos ujjait, hát befogta a pólójába.
Rögtön rendbejött. A gyomrában dúló savas vihar elvonult, a reszketés elsimult, a tekintete kitisztult, mint víz a leülepedett iszap felett. Persze, ettől még az maradt, ami: zsíros hajú, piszkos nyakú, kaszalábú, szikkadt, elvénült, alkoholista kőműves.
Otthon kipakolt a szatyorból, katonás sorba állította az üvegeket – megszokta a rendet. Mióta Maris elvált tőle (évmilliókkal ezelőtt…), az anyjával élt, aki patent rendet tartott, tőle is elvárta, naná, hisz’ odament a nyakára… De a mama két éve meghalt, és ő egyre gyorsabban, egyre lejjebb siklott a függés meredek csúszdáján egyetlen társával, mindenével, életben tartójával, gyilkosával – az alkohollal, és a gyász után könnyen rászokott a rendetlenségre, koszra, szemétre, bűzre; csak az üvegek fegyelmezett glédája maradt. A bontatlanok az asztalra, a kiürültek a kukába, a mosogató és az asztal alá. Majd bárhová…
Hogy kirúgták, nem érdekelte, sőt, megkönnyebbült. Pénze van, a mamáról is maradt. Két hétig mást sem csinált, mint vedelt, ürített, aludt, néha bőgött, és gondolkodott, amennyire tőle telt. Ha fogyóban volt a készlet, lebotorkált a boltba, aztán folytatta. A képzeteit, emlékeit próbálta rendszerezni, logikai rendbe rakni, de állandóan elbotlott a sok, kusza mindenben, ami az agyában felhalmozódott, és most alkoholgőzben bújócskázott.
Csak a gőgösség, a sértettség pöffeszkedett benne harsányan, világítva, mint egy neonreklám: a megbántottság, mesterlevelének besározása. Mert igen, valaha olyan remek és szép volt minden… És igen, azt is ő, meg amazt is, ennek is, meg annak is… Micsoda falakat húzott! A függővas csak az ágyban nem volt vele. A holdsarló boltívek…a patent sarkok…a tükörsima vakolat… A népek inkább késtek az építkezéssel, csak az ő arany keze emelje, rakja… Mint a güzü, dolgozott, nem volt megállás. És bizony, nyakába akasztották a szokást: „mester, igyon egy sört, betéttel, mert a sör betét nélkül olyan, mint a sült zsír nélkül”. Nem ivott ő sokat – akkor még –, de azt szinte naponta. Aztán Maris elhagyta. Mert nem tudott neki gyereket csinálni… Annyi életrevaló spermája sem volt, mint békán bolha… A bánat, a csalódás, férfibüszkeségének megcsúfolása önmaga ellen fordította: már dühe, önutálata miatt is ivott.
A két hét tömény kábulat után kitalált valamit. Valamit, ami visszaadja a becsületét. Kész habarcsot vett. A szomszéd fiát kérte meg, hozza el, mert nem bírt a huszonöt kilós zsákokkal, a téglákat sem lehetett darabonként…
A nagyszobába pakolt mindent, a keze ügyébe. Lassan haladt, nem csak azért, mert harmatgyenge volt, és a gyakorlatból is kijött, hanem mert a feladat nagyfokú precizitást igényelt. De óráról-órára jobban állt a keze alá a kalapács, ahogyan a téglákat formázta, csak az a fránya test lett egyre irányíthatatlanabb, gyengébb. Nyeszlett karjai, hitvány lábizmai nehezen bírták, sajgott, égett mindene. Gyakran megpihent, hosszú percekig guggolt, rádőlve hústalan combcsontjára satnya mellkasával. A habarcs kimarta a bőrét, beette magát tövig szakadt körme alá – nem is érezte, de ha érezte volna, sem törődött volna vele. Fájdalom? Ugyan! Hozzászokott.
Vedelt, ürített, dolgozott, aludt. Kizárólag a szesz, és a becsvágy tartotta meg, tapasztotta össze testének, elméjének roncsait.
Az iglut formázó kupola lassan, de biztosan készült a parkettától megfosztott betonon. Időközönként beleremegett a büszkeségbe, hogy igen, ezt ő… csodájára járnak majd…
A nap éppen kelt – de az is lehet, hogy lebukóban volt, nem tudta megítélni: szürke volt a fény –, amikor elkészült. Sima fala, mint a tojás héja, ívelése tökéletes. A kis nyíláson át – amin éppen befért – bepakolt az „igluba” némi habarcsot, téglát, az összes italt, ami a lakásban volt, bemászott, és magára falazta a rést.
Több hét eltelt, mire rátörték az ajtót, és kibontották sírboltjából.
Három napig ő folyt a csapból is, a helyi lapok címoldalon hozták, aztán új szenzáció történt (kétfejű malac született Gáspáréknál), és nem egészen egy hónapon belül az anyja testvére – aki megörökölte a lakást – kipateroltatta az egész gyönyörűségesen csodálatos, páratlan és megismételhetetlen mesterművet a helyi építési törmeléklerakóba…
Nyoma sem maradt.