Jó tizenhat éve dolgozott rajt. Bő tizenhat hosszú éve kattogtak, csattogtak a tűk. Ezer pulóver készült volna el, ha más számára készül, de ez az ő pulóvere volt. Ő tervezte, hurkolta – húzta, emelte át a szálakat egyik kis kapocsból a másikba.
Egy darabig boldog tudatlanságban, könnyű mámorban kötögetett. Aztán, ahogyan szaporodtak a sorok, egyre nehezebben ment… Kisebb – nagyobb hibákra bukkant, holott meg volt győződve róla: tökéletesen dolgozik.
Néha volt olyan érzése – főleg, amikor a leszaladt szemeket emelgette vissza a sorukba -, hogy a pulóver játszik vele, formálja őt. Egy idő után már nem tudta, ki, kit irányít. Előfordult, hogy fel akarta adni, és kivágni a kukába az egészet, de a vágy, hogy láthassa készen – nem hagyta nyugodni. Nem engedhette, hogy annyi anyag, annyi munka veszendőbe menjen. Vett egy mély levegőt, és ott folytatta, ahol abbahagyta.
Az idő haladt, a tűk koptak, a pulóver nőtt, majd fogyott, majd újra nőtt.
Sosem felejti el azt a pillanatot, amikor a gombolyagokra bukkant. A padlás kellemes melege, enyhe porillata, a régi cserepek közt be-beszűrődő napnyalábok végtelen nyugalommal, valami titkot ígérő, bizsergető várakozással töltötték el. A födémdeszkákat borító öreg, elfáradt föld kis, alacsony felhőkben szállt fel minden lassú lépése után, majd ráült a cipője orrára. A szálló padláspor parányi szemei játékosan keringtek a napsugarak vetítette sávba szorulva. A pókok otthonosan hintáztak hálóikban, a meg-meglebbenő langyos huzatban.
Ez az idill végtelenséggel ruházta fel a pillanatot.
A fonalat a padlás egyik porlepte sarkában találta, egy régen elfeledett ládába szórva. A motringok a férje kacatjai, szerelmeslevelei, damiljai között, egy bőrbatyuban kuksoltak. Nem értette, hogyan kerültek oda, de nem is érdekelte, mohón vetette magát a zsákmányra. Régóta szeretett volna magának egy szép, meleg pulóvert.
Az avitt pántok szinte maguktól pattantak le. A zsanérok – rozsdásságuk ellenére – hang nélkül engedtek. A láda tetejének nyílása egy könnyű sóhaj volt.
A gombolyagok színe, tapintása – minden nő álma. Még a félhomály sem fedhette el a szálak tökéletesen feltekert rendjét. A gömbök büszkén, telten, puhán fektették könnyű súlyukat a tenyerébe. Önkéntelenül temette arcát a fonalfolyamba, mélyre leszívva annak telt, tartalmas, élettel teli illatát.
Hát…így kezdődött.
A kezdet kicsit döcögve haladt, régen nem volt kezében kötőtű, sokat felejtett. Ám, ahogyan a sorok szaporodtak, egyre jobban belejött. Roppantul élvezte. Mintákat alakított ki, aztán pár sor után visszabontotta, valami belső erőnek engedelmeskedve. Érezte; nem ezt a formát kívánja a fonal. A kis, egymást követő szemek szorosan egymásba kapcsolódtak, összesimultak. Látta, mennyire függ egyik szem a másiktól. Egy idő után nem kötött mást már, mint simát, és fordítottat. Nem kell semmi csicsa… Így, a maga egyszerűségében lesz majd csodaszép pulóver.
Sima, és fordított.
Fordított, meg sima.
Az évek múltak. Egyre nehezebben haladt a munkával, gyakorlat ide, vagy oda. A szemek, sorok, mintha önálló életre keltek volna, már nem tudta a tűkkel kordában tartani őket.
Eleinte sértetten hadakozott. Bökött, hurkolt, áthúzott, majd, amikor az egész keszekuszaságon már nem igazodott el, vagy a leszaladó szemek miatti lyukakon átfért volna a fél világ, feladta, visszabontotta. Próbálta szorosabbra húzni a szálat. Ez sem segített. Megkísérelte a lehető leglazábbra engedni. Húzta, szorította, engedte.
Semmi nem segített. A pulóver önálló életre kelt, félkészen is…
Akkor becsukta a szemét, és hagyta, hadd vigye a kezét úgy, ahogyan jónak látja. Persze, azért időnként óvatosan, kíváncsian, cselesen, résnyire nyitott szemhéjai között beengedte a látványt. Orrcimpái remegve gyűjtötték össze kezének izzadtságából, a fonal illatából párolgó aromákat, ebből következtetve arra, mi történik. Dobhártyái együtt rezegtek a tűk kattogásának ütemével.
Együtt éltek ő, és a pulóver.
A majd’ tizenhét év alatt a kötés minden csínja-bínja a kisujjában volt.
Mégis… mégsem volt abban bizonyos; sikerül a műve, mert bár már az utolsó soroknál tartott, meglepetések így is érték.
De nem tehetett mást. A pulóver tőle függött, nem volt választási lehetősége – tovább dolgozott, tett, hitt.
Először észre sem vette, amikor készen lett. Kicsit hunyorogva, rövidlátón, meglepődve nézte az ölében heverő, boldog és gyötrelmes évek eredményét.
Letette a félig elkopott tűket, kérgesre keményedett, deformált ujjait óvatosan megmasszírozgatta, majd végigsimított a darabon. Arcát beletemette a fonalfolyamba, mélyre leszívva annak telt, tartalmas, élettel teli illatát. Felállt, lassan, óvatosan dugta fejét, majd karjait a nyílásokba. Mint aki nem hiszi el, hogy ez a valóság…
A nagyszekrényhez sétált, belenézett annak magas, széles tükrébe.
A pulóver maga volt a tökély. Melegen, óvón ölelte körbe őt. Puhán, szelíden csiklandozta a nyakát, csuklóját. És a színe… Semmit nem ártott neki a sok herce-hurca, lebontás, újrakötés.
A nő mosolya végtelenséggel ruházta fel a pillanatot…
– Kár, hogy készen vagy. Még jó lett volna kicsit bíbelődni veled – mondta, és könnyű kézzel végigsimított magán.