– Gyilkos vagyok, megöltem Évát! – a lányból kirobbanó kiáltás egy pillanatra megfagyasztotta a folyosó hidegen izzó fényforrásainak üvegcsöveit. Az ember szinte várta, hogy azok ezer szilánkra hasadjanak, de semmi ilyesmi nem történt…

A bejelentés porrá zúzta az eddig elképzelteket. Összeomlott a teória, a megoldás, amit hónapok óta építettek, lépésről-lépésre közelebb juttatva a lányt szabadsághoz.
Mégis rab marad, ki tudja meddig…
Önmaga rabja, osztozva a többi számkivetett, elidegenedett, misztikus ködbe burkolt, megnemértett sorsában, mégis magányosan, elkülönülve. Igazi magányban, eltitkolva a saját valóságot, míg csak lehet.
Ameddig az szét nem feszíti a belső bilincseket…

– Teknőbe tettem, hálóing volt rajta. Teknő közé rejtettem, és elástam – hadarta már szinte suttogva. – Nem lehetett tovább Erzsi néni terhére, nem hagyhattam! – üvöltött fel újra, majd maga elé meredve megint csendesen folytatta: – Teknő közé tettem, és mélyen a földbe rejtettem. Vízhólyagok nőttek a tenyeremen miatta. De nem engedhettem tovább!
Nem sír, a szeme már nyugodt, csak arca két oldalán vöröslik egy-egy ideges folt. A szék eltűnik hatalmas termete alatt, kezeit ölébe ejtve ül, nem néz senkire. Nem fél, eltökélt az igazában.
– Gerda vagyok, én öltem meg Évát. Gyilkos vagyok…nem bírom tovább – mondja újra, mert hallja a hitetlenséget a döbbent csendben.
Kérdeznek tőle. A válasza türelmetlen, hangos, követeli; értsék meg, ő Gerda, Éva gyilkosa. Hiába a győzködés, a tények, nem tágít.
Eddig tudta titkolni saját, belső igazságát…
A főorvos injekciót rendel, a nővérek nyugodt hangon, könnyű érintésű, szelíd erőszakkal, megértő figyelemmel kísérik, végig a lepukkant kórházfolyosón – ugrásra készen -, a helyére, ahol aztán karjait kipárnázott vászonhevederekkel az ágyhoz rögzítik, mert fennáll az önveszélye.
A kemikália, és a törődés lassan hat.
Bő fél óra múlva megkérdezik tőle, hogy hívják. – Éva vagyok – feleli, és elnézést kér a viselkedéséért.
Ismét kezdődik, illetve folytatódik a kezelés. Akár egy mantra…

Az édesanyja – Erzsi néni -, amikor a kezelőorvostól megtudja mi történt, újra, sokáig ül moccanatlanul a faluszéli aprócska ház kisszobájában, aszott kezeit az otthonka zsebébe rejtve.
Sötétedés után, amikor a füstfodrok ébredezve, álmosan szállnak ki a kéménylyukakból, majd leszállva, alacsonyan, fullasztóan kushadnak az utcákon, az öregasszony dologra kap.
Becsülettel foltozott gumis mackónadrágot, kopott szőrű bekecset vesz magára, kapcát teker a lábfejei köré – a gumicsizma ilyenkor már hideg a harisnyára.

Az utcafronti előkertből a messze hátranyúló kert végébe megy, egyenként hordva a köveket, innen – oda. Régi kőhalom, már mohos, és egészen összefeküdt az évek alatt, sorsára várva.
Lassan, óvatosan cipeli a köveket a sötétben. A kupac a kert végiben egyelőre nem nő; a köveket a földre ejti, ne csattanjanak egymáson. Majd a végén összerakja.

Sziklakertet épít. Alatta mélyen korhad a kis mosóteknő.