Furcsa volt, hogy nem jajgatott, mikor “rendbe tettük”.
Az utóbbi, hosszú hetek alatt, ha egy ujjal is hozzáértünk, szinte azonnal és mindig kiabált, elküldött bennünket a jó édes anyánkba, elátkozott, különböző válogatott szitkot köpködött ki lepedékes száján. Sőt, karmolt, csípett, amennyire tőle tellett.
Érdekes…
Amilyen kicsik, “szárazak” az öregek, annyira nyomatékosan vannak jelen… Kiabálnak, szaguk van, ha csöndben fekszenek is: figyelned kell rájuk. Néma követelődzők…
Akár a babák. A csecsemők is kiabálnak, „szaguk” van, tudod hogy ott vannak, nem hagyhatod őket magukra, rád szorulnak. Azonban egy csöppség nem …szikkadt. A bőr rózsaszín, alatta nyüzsög az élet, szinte kipattan, mint a rózsabimbó. Az illatuk pedig isteni! Attól az aromától összeszalad a nyál a szájban; minden érzékszervünkkel vágyunk rájuk; szagolni, hallani, tapintani, látni, harapni…
Az idősek, a halál közelében toporgók láttán szánalom és kíváncsiság kotorja a belsőnket. Talán azért, mert halál misztikus, “sosemmegélt” dolog; ránk is ez vár.
Szóval, furcsa volt a némaság. Illetve … a csendet megtörte az az időnkénti jellegzetes, halk hang, ahogyan az összeesett tüdőkből ki- kiszökött a levegő. Végérvényesen. Számomra ez a félelmetes egyedül, amikor halottat csomagolok az utolsó lepedőjébe. A levegő tompa kipuffanása, ahogyan igazítjuk a testet…
Gizi mama hosszú-hosszú hetek óta agonizált. Ha etettük, és kedve úgy tartotta, nyelt. Nem erőltettem sosem. Levegőt venni is komoly munka volt számára, nem hogy nyelni. Előfordult: nekiindult, kiült az ágy szélére – szinte természetfeletti módon -, olyankor is, amikor azt hittük nincs hátra fél napja sem.
Mégis maradt…
Játszott a halállal. Játszott velünk, mindenkivel. Önmagával is. Mint valami keserű színdarab főszereplője várt óráról órára a visszatapsra.
A felfekvései egyre bűzösebbek lettek; igazi rohadó hús. Kezelések után pár percig elviselhetőbb volt a szag. De a test dolgozott. És dolgozott az elmúlás is. Mi asszisztálhattunk.
Az öreg minden nap bejárt hozzá, és fél napokat az ágya mellett töltött.
Fogta a kezét, simogatta, próbálta itatni. Ha etettük, meg-megtörölgette az összemaszatolt szájat.
A nyakamat merném rá tenni, hogy Gizi mama azért volt hajlandó eddig kínlódni és folytatni kilátástalan harcát, mert nem akart az öregnek fájdalmat okozni. És az öreg tolta, tolta az asszony elmúlását – minél később fáj igazán, annál jobb…
Biztos vagyok abban: hamarosan találkoznak. A több évtizedig együtt élő, egymást szerető emberek nem bírják egymás nélkül. Nem, nem saját kézzel; „saját lélekkel” végeznek önmagukkal.
Az öregasszonyok legtöbbje roppant szívós. Mint a tölgyek.
Hihetetlen, emberfeletti; egyensúlyoznak a sír szélén, miközben halál úr folyamatosan löködi őket a kasza nyelével.
Többször hittük, hogy ma… Aztán egyszer csak a ma valóban ma volt.
Gizi mama meghalt. Még meleg volt a teste, mikor észrevettük.
Mit éreztem, mit éreztünk? Megkönnyebbülést. Miatta. Megérdemelte már a halált annyi szenvedés után. Az arca helyén béke volt.
Van, amikor a halál megváltás. Bizony, vannak, lehetnek helyzetek, mikor az ember azt mondja elég… – és igaza van.
Az élet egyszeri és megismételhetetlen minden egyén számára. De van, mikor az élet marásától az ember megveszik és odalesz minden emberi mivolta a fájdalomtól.
Gizi mamát alaposan megharapta már a lét, a kor, a kór.
A tölgytesthús elpudvásodott, kipergett. Az ágak elsatnyultak, a lomb lehullott. A kéregről pengve pattantak a szilánkok az évek alatt. Csak a szag, a szálkanyikorgás, és a kiaszott merev váz maradt, ami a végén megadta magát, összecsuklott, amikor már senki sem tapsolt, hogy „vissza”.
Pöttöm asszony volt, fehér hajú, apró szemű. Tipikus anyóka. Nagyon szerette a gyümölcsös joghurtot, és a gyümölcsleveket. Imádta a férjét.
Gyakran hívta panaszos hangon: „papa!”.
Hiszem: jó asszony volt. És tudom: erős.
Viszlát Gizi mama úgy…50 év múlva. Akkor majdnem egykorúak leszünk.
Mesélsz majd az életedről, ugye?