A vágy úgy tört rá, mint szomjazó fenyőerdőben lángrakapó tűz.
Gyorsan, vörösen, ellenállhatatlanul,
mindent felégetően, kitépve őt az alvás könnyű öléből.
Gyakran ébredt csatakos testtel, remegő inakkal, izmokkal, kőkemény mellbimbókkal ezek után az álmok után. Olyan álmok után, amik agyának azt üzenték: vágyj…
Vágyj, mert Isten úgy teremtett téged, hogy élvezd a testedet. Olyan boldogság forrása lehetsz a magad számára, ami semmihez sem hasonlatos.
Régóta ismerte ezt az érzést. És régóta tudta, hogy nem tud ellene tenni semmit. Hogy hiába harcol ellene. Hiába próbálja legyűrni. Az egyetlen, amit tehet, hogy tűri.
Mégis…
Mégis, mint minden alkalommal, most is megpróbálta a lehetetlent. Mert igen, a remény furcsa tulajdonsága az embernek. Nem hagyja el, a lehetetlennel is szembeszáll, hátha… Igen, a hit az egyik legfontosabb motor.
Kezével óvatosan letörölte az izzadtságot az arcáról. Vigyázva, nehogy felébressze a körülötte alvókat, lassan felült. Felnézett a feje fölé, és az ágak közt beszűrődő fény alapján tudta, van még elég ideje arra, amire készül.
Hogy szeresse magát.
Lágyan, ahogyan a puma lépked, úgy osont ki a kunyhóból. Agya semmi mást nem érzett csak azt, hogy robbanásig feszíti az izgalom, és muszáj tenni.
Hiába tudta…
Mégis…
Nem a kitaposott úton ment. Nem akarta, hogy bárki rajtakapja.
Meztelen talpai kis porfelhőket kavartak. A cserje tüskéi, amik mellett elhaladt, felsebezték a lábát, bele-belekaptak a szoknya aljába, de nem törődött vele, nem is érezte. Messze a távolban hiéna kacagott. Gyűlölte a hiénákat. Minden állatot tisztelt, de a hiéna iránt óriási ellenszenvet érzett. Minden alkalommal, mikor azt a hátborzongató „nevetést” hallotta, a vér felszökött az arcába, szeme összeszűkült a dühtől. Persze tudta, ez butaság. De nem tehetett róla.
Most azonban süket volt. Mint aki hipnózisban van. Űzte a vágya. Csak arra tudott koncentrálni, hogy gyorsan, hamar, minél messzebb.
Mikor úgy gondolta, elég messze jutott, hátranézett.
A táj fürdött a hold sárgás-arany fényében. Minden kihalt volt, nem látott teremtett lelket sem.
Szoknyáját felhúzta, beszorította hónalja alá, majd leült, hátát egy baobab fa törzsének támasztotta. Felhúzta térdeit.
Várt.
Még várt.
Imádkozott.
Mikor úgy gondolta, Isten talán hallotta őt, és volt ideje megtenni a kért csodát, kezével lágyan végigsimított combjain. Érezte a pihéket rajt. Érezte a kőkemény izmokat, az izzadságba beletapadt homokszemek lágy karistolását. Hallotta saját gyors lélegzését…
Érezte, hogy mellének fekete udvara összeugrik, kimerevítve a bimbókat. Kezével lassan lába közé nyúlt. Szeméremszőrzetének drótkemény szálainál kicsit tétovázva megállt, aztán mégis lenyúlt.
Lenyúlt, hogy végre megtapintsa azt a kincset, amit Isten a gyönyörért teremtett a nőknek.
Lenyúlt, hogy megsimogassa, hogy szeresse magát, hogy végre megkönnyebbüljön.
Hogy az az óriási feszültség végre kioldódjon belőle, amit az álom hozott…
Lenyúlt.
Keze csak csonkba ütközött… Csiklójának, édes, valaha volt klitoriszának roncsolt maradványába.
Keze lehullt. Szemeiből eltűnt az élet, egy pillanat alatt. Isten mégsem tett csodát…
Megint nem…
Sokáig ült ott a baobab fa alatt. A kérge ismerősen nyomta a hátát. Olyan volt számára ez az érintés, mint egy barát vigasztaló ölelése. Fekete, ébenbőrű arcának selymén a könnyek fényes nyomot hagytak, akárha a hold hullatta volna rá.
Mikor a nap feltűnt a látóhatár alján, felállt, visszaindult. Közben arra gondolt: nem akar többet aludni.
Mert álmodni úgy érdemes, ha azok nem hazudnak.