Nevetséges volt, ahogyan a hadonászó karok után kapkodott. És zavaró, ahogyan hol csitítva, hol kiabálva próbálta megfékezni az ittas, fékevesztett pszichopatát.
A nőn még rajta volt a mintás blúz, amiben ledolgozta aznap a 12 órát az „idegen”. Csak a farmert kapta magára az öltözőben, mert a kollegina szólt neki: a kórházudvarban kötözködnek az érte jövő kedvesével.
Fáradt volt. Reggel úgy kelt, mint akit agyonvertek. Rosszul aludt, arra ébredt, hogy saját nyálától fuldoklik. Vagy öt percen át köhögött, kapkodta a levegőt. Nem is tudott visszaaludni, csak „bóbiska” állapotban várt a reggelre.
Nem volt ez a vasárnap különösebb, könnyebb, vagy akár nehezebb, mint a többi munkavasárnap. Egészen este 7-ig. A 7 utáni sűrű párpercben tudatosodott a nőben: az a nővércsapat, aminek az összetartásáért tűzbe tette volna a kezét, már nem létezik…
Arra is kénytelen volt rájönni; a három lépés törvény kell legyen nővér és beteg között. Mert hiába minden jóindulat, „kivételezés” (még ha az az irányíthatóság érdekében történik), a pszichopata akkor is pszichopata marad, főleg, ha a szesz „megerősíti”.
Szóval, ott álltak az udvarban, a nő(vér) mintás blúzában – kétségbeesve, félve, vajon mikor csapja le ez az állat, mikor ront neki a párjának, vagy az autónak -, de mégis a helyzet muszájmagaslatán, szemben a fenyegetőző, alpári mondatokat üvöltöző férfi 110 kilójával’, fél üvegszemével, óriási potrohával. Álltak a látványt megbűvölten bámuló betegek (a lehetségesmosttörténikvalamivégre előérzetével), a nővérszoba-ablakok mögül stikában figyelő nővérek szűkpupillájú tekintetének keretében.
Kedves ugrásra készen várt, közben fröcsögtek felé a különféle kritikátlan fenyegetések. A nő látta tekintetén az elszántságot, látta benne a kérdést, kérést: hadd ugorjon neki! Szíve szerint elordította volna magát: gyere, verd szét a fejét, verd ki belőle a szart is a sokévi terror miatt! Gyere, fogd le, hadd rúgjak bele a rettegő műszakok miatt, amiket ő generált! Hadd verjem bele a fejét a flaszterba, fájjon neki úgy, „féljen neki” úgy, ahogyan nekünk, nővéreknek fájt és „félt”!
Mert emberek vagyunk. Nővérek vagyunk és emberek, nem gépek…
Persze, mindez megmaradt gondolati síkon. Hiszen ő azon kívül, hogy ember, nővér is.
A kórház területén, azon kívül is, hiszen soha nem hagyott ott senkit az utcán fekve…
Törött láb, ájulás, ’pátiák…
Nő-vér…
Miután kedvessel szinte kimenekíttette önmagát és az autót, maga is lelépett, egyszerűen otthagyva a 110 kilót’, fél üvegszemet, és hatalmas potrohot…
Ezen az éjszakán is rosszul, és keveset aludt. Össze-vissza álmodott mindent, az egyikre reggel tisztán emlékezett:
Az egyik beteg ágyán ült, és adminisztrált. 110kiló’ odajött, megállt tőle egy méterre, ép szemével belenézett az övébe, és…háromszor belelőtt egy pisztollyal.
Másnap délelőtt, krumplipucolás közben elröhögte magát. Az jutott eszébe, ne felejtse kedvesnek mondani, ha esetleg így, veszettkutya-módra halna meg, sírjára ez legyen írva:
Meghalt, noha nem a hazáért, de a minimálbérért biztosan.