Hanyatt fekszem a fűben, szorosra zárom a szemem, mert magam elöl is el akarom rejteni, ami a tekintetembe van írva.
Nem kell a felhőket néznem, hogy szédüljek.

Álmodozom…
Ábrándjaimban magam előtt látom a tengert.
A partján állok. A víz felszíne, akár a márvány: az apró hullámtarajok úgy futnak rajt, akár az erek az ember bőrén.
Olyan hatalmas, olyan végtelen és olyan gyönyörű, hogy önkéntelenül is mélyet sóhajtok.
Az édesen sós levegő leszalad a tüdőmbe, onnét pedig a vérem elviszi a legkisebb sejtembe is.
Érzem ahogyan lehullik rólam a fáradtság, a bánat.

Könnyű vagyok.

Nézem és bámulom. Delejez ez a határtalanság, ez a milliónyi kékes – zöldes színárnyalat.

Közelebb lépek.
A víz ott hullámzik, játszik előttem lágyan, lassan.
Csupa csábítás, ígéret…

Nem megyek közelebb.
Várok…

Várom hogy eljöjjön az idő, mikor magától kúszik hozzám, értem. Mert az ár-apály örök folyamata elhozza azt a percet.

Tudom…

Várom hogy magától csókolja meg a lábujjaim, a bokám, magától fonja körül a csípőm,  magától, centiről – centire vegye birtokba a kebleim, hogy cseppjeivel magától csókoljon bele a számba, hogy eltakarja a szemem ami olyan színű mint Ő – vihar előtt…
Várom, hogy tetőtől-talpig ellepjen, hogy eggyé válhassunk, hogy ringasson végtelenségével … a végtelenségig…

Amikor teljesen befedett, én is a magamévá teszem.
Hanyatt dőlök, hátravetem a fejem, széttárom a karjaimat,  széttárom a lábaimat.
Szemem tágra nyitom. Ő láthatja még azt is, ami a magam számára titok.
Ajkaim elnyílnak, hagyom hogy kiszökjön a bennem rekedt levegő, és mélyet sóhajtok…

Én Ő vagyok, és Ő én…
Eggyé váltunk…

A fű pedig óvón-védőn eltakar, lassan porrá hulló testemet az eső belemossa a földbe.
Az álom örökre elvitt.

De boldogan haltam meg…