Az utolsó falatok rágása közben megtörölgette a száját. A csupasz villanykörte hintázása lassan alábbhagyott és a ráfröccsent, ráégett barna pettyek rajt; mint a szeplők virítottak. Éppen úgy virítottak, mint a szoba közepén fekvő lány arcán a valódiak. A bőr percről-percre sápadt, a szeplők percről-percre élesebb szigetekként váltak el a bőr fehérségétől. Az izzó melegedett, a test hűlt.
A gyilkos nyelt egy utolsót, majd a lány vérével tarkított fehér alsóneműt bedugta ballonkabátja belső zsebébe.
A tekintete közben pislogás nélkül a lány torkán nyitott résből kikandikáló gégegyűrűre meredt.
„Hányszor megmondta a prof, hogy győződjünk meg az első metszés előtt arról; tutira
meghalt-e a páciens. Most aztán itt van, megszívtam. Szerencse, hogy Robi nincs ma, így simán megúszom.” – gondolta magában.
„Micsoda erő volt a kiscsajban… Kár, hogy mire észrevettem a bakit, késő volt. Kár érte, marha szép. A mellei sem lógnak még. Fene tudja, honnan szalasztották, hogy nem borotválta magát sehol. És azok a zöldeskék szemek… Micsoda blama… Így járni…”
Kicsatolta aktatáskáját, újabb szendvicsért nyúlt, majd jóízűen falatozott tovább.
„Ó, a francba! Megint át fogok ázni. Tényleg el kell mennem nőgyógyászhoz. Nesze neked cserebugyi! Kellett nekem abba törölnöm a kezemet.”
A boncmesternő határozott mozdulatokkal felhúzza gumikesztyűit, a szárak csattannak, ahogyan igazítja. Feje tetejéről arca elé húzza az átlátszó plexit, majd a rozsdamentes acélasztalhoz sétál.
„Mutasd kislány, mid van!” – mondja, majd kéjes vigyorral az arcán a tetem fölé hajol.
A tetem mintha melegebb lenne mint az előbb…
Az ereszben megkapaszkodik az első denevér, majd egyre sűrűbb rajokban megérkezik a többi is.
Nemsokára magához tér úrnőjük, aki más nyugvóhelyet nem találván hirtelen, a benti fémasztalon tért nyugovóra, pucéran – ahogyan mindig. Vacsoraidőben.