A nővérek esküdtek volna: soha nem láttak még ennyire “elveszett” embereket. Nem hogy egyet, de kettőt egyszerre meg pláne.
A kék műbőrrel borított, rozoga tolókocsiban ülő apjuk előtt álltak. Egyikük – a jobb oldalon álló – a barna műbőrtáska fülét szorongatta, a másik a pohárba kapaszkodott, amit a nővér adott a kezébe („itassák nyugodtan, így talán sikerül kapcsolatot teremteniük vele”). A két férfi mintha valamiféle francia vígjátékból lépett volna ki. Az öltözékük majdhogynem elegáns volt (ballon anyagú kabát, kötött pulóver kandikált ki alóla, szövetnadrág, velúrcipő), de a komoly megjelenést aláásta a frizurájuk.
Szerteálló, rakoncátlan, erősen hullámos haj tömbösödött koponyájukról a levegőbe, kezelhetetlen bajusz kunkorodott kacéran a világra, illetve az orruk alatti részen peckesen meredt ki az arcukból. A koronát a fizimiskára többcenti széles, fül alá érő barkó tette fel.
A kabátot le sem vették, nem ültek le; tétován toporogtak. Időnként kis, oldalazó lépéseket tettek, ha útban voltak.
Nem néztek fel akkor sem, amikor a nővérekkel beszéltek, csak bátortalan, hátgörbített felsandításra futotta tőlük, amúgy apjuk arcára függesztették tekintetüket.
Az egész látogatásuk maga volt a sürgető türelmetlenség. Sürgető, gyáva, kétségbeesett apavizit…
Férfiszentháromság, ahol a legfőbb szentnek elment az esze, az aprószentek pedig szűkölve reménykednek…
A „főszent” ült a tolókocsiban, a hátán összegombolt barna-kék csíkos pizsamakabátban („kénytelenek voltunk így, különben egy perc alatt leveszi”), cafatokra cincált pizsamanadrágjában, aminek stabilan rávarrt gombját fél órája erőszakolták ki az ápolók a szájából, nem kis harcot vívva.
A nadrág alól kivillant a kék pelenka („sajnálom, nem tudunk másikat adni, ez ma már a harmadik, amit széttép magán, de ha van otthon kidobnivaló, azt szívesen vennénk”), felemás zokniban („megnézzük majd Feri bácsi szekrényében, hátha ő tüntette el a párját, tudják, ő is állandóan pakol, rámol”).
Ült ez a korpusz, derekánál odakötve mindennapi tolókocsijához – hű barátjához -, fakókék szemeivel ráérősen, türelmesen az agyában pergő szürke-ködös semmit bámulva.
A fiai csodálták, félték ezt a bátor esztelenséget. Szerettek volna menni, el innen, bárhová, csak el, de még jobban szerettek volna nemeljönni.
A magukkal hozott kilónyi, porhanyós édes-kekszet, meg a két liter „ízű” üdítőt az éjjeliszekrényre tették. Egy hónapban kétszer jönnek, ez egy látogatásnyi adag. A szennyest már elsüllyesztették a mosható, barna műbőrtáska mélyére.
Úgy negyedórai kínszenvedés után futamodtak meg.
– Menjünk – szólt a jobboldali. A baloldali szó nélkül letette a poharat („hagyják csak, majd mi”). Mindketten adtak két érintőleges puszit a borostás, beesett, szürke arc két oldalára, majd elosontak.
– Süt a nap! – kiáltott fel az öreg úgy tíz perccel a távozásuk után, az ablakot bámulva.
– Süt, bizony, János bácsi. Nézze csak, mit hoztam! Nyissa ki a száját, itt a finom keksz. Kicsit beáztatjuk az üdítőbe, hogy ne legyen olyan száraz.
Kint egy napsugár, annyi sem látszott. Vakotás volt az ég, a hó bármelyik pillanatban eleredni látszott.