Megint mert. Tudta, hogy nem fog tetszeni neki, de éhes volt. Három napja nem evett szinte semmit, csak pár darab kekszet, amit tökvéletlenül talált a télre már eltett kabátzsebben.
– Ízlik, látom. Ha sűrűbben jönnél, ehetnél ilyet többször. Ne habzsolj! Már megint habzsolsz! Aztán, ha a gyomrod fáj, majd vonyítasz megint. Soha nem tudtál normálisan enni. Mindig a falás – dohog, az utolsó mondatot szinte csak magának.
– Nagynénéd rákos – a kanál megáll a kézben egy pillanatra, de a sűrű, apróra szelt betét: borsóval, répával, metélt tésztával, az édes illattal, és a gyomor kielégítetlen ürességével tovább űzi a kanalazásban.
– Öt kemót kapott. Már nincs haja.
Feláll, a fazekat elemeli az asztalról.
– Ne egyél több levest. Adom a másodikat.
A fakanalas fiók, mint mindig: szorul. Kicsit ránt rajt. A gázon lévő edényről leveszi a fedőt, és a párát pöfékelő káposztás tésztába merítve szétkeveri a kicsit összeállt tésztát. Az illat szinte robban.
– Csak kristálycukor van, fiam. Leégett a daráló motorja.
– Nem baj.
– Kérsz vizet? Van bor is… – bizonytalanodik el a hangja.
– Jó lesz a víz, köszi.
Az asszony feltálalja a kellemesbarnára pirított káposztával ékesített cvekedlit.
– Egyél fiam. Itt a cukor, szórj!
Lassan, szinte megfontoltan húzza ki az asztal alá tolt, piros-fehér kockás, viaszosvászonnal burkolt hokedlit. A lába kicsit csikorog a kavicsmintás metlakin – a ráragasztott filc már rég levásott. Nefelejcsekkel borított otthonkáját terebélyes feneke alatt eligazítva lezökken rá. Két, megereszkedett húsú karját összefonva megtámaszkodik az asztalon.
– Hogy vagy, fiam?
A kérdés óvatos, halk, lopakodó. A vadász oson így, ahogyan az asszony kérdez.
– Jól.
Semmi zaj, csak a kanál koppan a tányéron: lapátolja magába az ételt.
– Nem kérsz villát?
A kérdés hangsúlya, akár a bölcső felett rebbenő anyasóhaj.
– Nem anya, köszi.
– Mindig kanállal etted a káposztás tésztát…
A mosolyok egyszerre rebbentik a szájzugokat felfelé.
– Pakolsz egy kis levest?
– Persze fiam, pakolok.