Nyár. A rigók lüktető torkára forr a dal, lappadt begyükből az izmok szorítása csak száraz kavicskoccanás-hangot csal ki.A gesztenyefák alatt tömbbé sűrűsödik a forróság. Felettük félve remeg a levegő. Az ég magas. Az idő lelassult.
A fiatalember fakózöld-csíkos pizsamában ül a kopott, zöld padon. Lábai összezárva, a törzs enyhén előre dől, merev, akár a gipszsín. Kezeit combjaira fekteti, ujjait széttárja. Néha kicsit visszamozdul az öl felé pár centit ez a sápadt kézpár, majd visszatér a térd közelébe; önmagát nyugtató, csitító simogatás. A mélyen magányos ember mozdulata, aki senkire sem számíthat – csak önmagára. Akit senki nem szeret, csak önmaga, de azt is csak bizonyság nélkül: tétován. A létezem és ember vagyok bizonyossága nélkül…
A szépen oldalra fésült, bővenzsíros haj alatt sima homlok terül. A fülek csinosak, fejhez simulóak. Az arc, az áll szürkéllik – több napja pengét nem látottan.
A melegbarna szempár a szürke flaszterrel szemez, időnként tapintatosan, őz-szelíden rárebben a mellette ülőre, majd szerényen visszasiklik az aszfaltra.
Ritkán látni ennyire sóvárgó tekintetet… Mélyen izzó, beteljesületlen szerelem süt így szempillák közül. Fűz bókol így kiszáradt tó partján. Vér virít így hófehér lepedőn a nász után. Akár az első lélegzet születés után – olyan ez a tekintet. Mély, megismételhetetlen, utánozhatatlan. Az összes ember minden vágyakozása, minden reménye olvad ebbe a pillantásba.
A borosta elemelkedik; az epekedésbe beleborzong a bőr…
Az összes figyelem sűrűsödik bele abba az egy-egy pillanatba, amit a padon ülő férfi vet a másik férfi szájára, kezére – ahogyan az mozdul. Fel-le. Fel-le. Ahogy az a cigarettát az ajkához emeli, majd elveszi onnan…
Nincsen fikarcnyi követelőzés, árnyalatnyi sürgetés sem a tekintetben, csak epekedés. Vágyódás egyetlen mélyreszívott slukk után. Legalább az utolsó slukk után, amit már másik nem követhet, mert elfogy a dohány; kihuny az izzás, körömre, ujjak közé ég a papír. Az utolsó slukkok garmadájának hűlő, de mégis élesen hasító parazsa egyre vastagodó, keményedő barna kérget növeszt a bőrre pajzs gyanánt, de mit bánja! Hiszen nem zavar az érdes ujj lágy női testet. Nem bánt színes nyári öltönyi összhangot. Nem zavar asztalszomszédot díszes vacsorán… Egyetlen öröméről, egyetlen életbentartó eleméről árulkodnak a mutató és középső ujj barnára égett körmei, a keménybarnára merevedett hám.
A másik mezítelen felsőtesttel, fakóbarna-csíkos pizsamában, térdeire támaszkodva rendíthetetlenül szívta a cigarettát.
A Felsőbbrendű Lény Akinek Van Cigije. Nem sietett. Eggyé vált a barna rúddal, buján élvezett minden szippantást. Rá sem nézett a mellette ülő Vágyakozóra. Egyetlen pillantással, egyetlen megszakadt beszívással-kifújással, egyetlen megtörő mozdulattal sem vett tudomást róla. Maga volt az Erő, a Szilárdság, a Gazdagság. Befúrta tekintetét az előtte fekvő nyári hőségbe, és csak emelte a csikket, ejtette, emelte, ejtette…
Ő volt a Lét – és ezt mindketten tudták.
A Vágyakozó mindenét odaadta abban a pár percben, amije csak volt. Önmagát; magányát és reményét, múltját, jelenét és jövőjét is.
A Felsőbbrendű Lény Akinek Van Cigije pedig nem fogadta el. Mit is érne vele…
Az utolsó slukk után (amit már másik nem követhet, mert elfogy a dohány; kihuny az izzás, körömre, ujjak közé ég a papír) lazán szétnyitott ujjai közül, hagyva, hogy a földre essen, kéjesen lassú, erőteljes, ütemes mozdulatokkal szétkente szakadt papucsával a forró aszfalton a cigarettacsonkot.
Aztán félvigyorral a szájsarkában elindult az épület felé, magára hagyva a Vágyakozót.