Medvetalpat sütött. Az anyja éjszakás volt, így övé volt az egész konyha, az egész ház, kerttel, sufnival.
Szerette ezeket a heteket. Ha akart, akár éjfélig bütykölhetett kint a fészerben. Ha akarta, kedvére boncolhatta a bogarakat, békákat a nagy sárga műanyag tálcán, amin amúgy a krumplihéj pöndörödött-szikkadt, míg a tyúkok meg nem kapták. Vagy hallgathatta teljes hangerőn a rádiót. Ha úgy akarta, fekhetett a leoltott lámpa alatt, magán érezve a plafon súlyát. Szertevetett végtagokkal, a nem létező csendre figyelve; sosem volt igazán csend… Gyakran egész kis koncertet mutatott be a sötétség. Bútor pattant. Szú percegett. Koppant, csörrent, zizzent; mocorgott a szoba.
Élt, lélegzett a ház.
De kedvenc elfoglaltsága nem ezek közül került ki. Legszívesebben sütött. Medvetalpat.
A húst a nagy, a sok használattól kissé már kiöblösödött vágódeszkán szelte le. Szép, nem vékony, de nem is vastag, gusztusos húskaréjokat metélt. A kékzománcos bödönből kanál zsírt vájt. Most sem bírta megállni: mutatóujját lassan belemélyesztette az ikrás, piszkosfehér, puha sűrűségbe egyszer, kétszer, harmadszor is, majd a kanalat a zsír felszínére nyomva eltüntette a nyomokat, és nekilátott vacsorát készíteni.
A medvetalpat a feketére égett serpenyőben sütötte. A felolvadt, de nem forró zsírba rakta a darabokat, aztán kis vizet öntött a hegyébe. Muszáj volt a víz; egy ideje, ha nem sütötte-főzte ki a só nagy részét, apró, gennyes pattanások bukkantak fel tömegével a nyaka két oldalán, mellkasán, hátán.
A hús párolódott, körülötte lázasan zsibongtak az apró vízbuborékok, egyre sűrűbbé, szaftosabbá, barnábbá válva. Amikor elforrt a víz, és a medvetalp gusztusos barnára pörkölődött, elzárta a gázt. Kenyeret szelt, a spájzból roppanós savanyú uborkát szedett, és vacsorához látott.
Késsel-villával evett. Keskeny, hosszú csíkokra szelte a húst, szelet uborkát, kenyérkatonát tűzött a villahegyre. Lassan, elégedetten, komótosan evett, odafigyelve az ízekre, akár a vén parasztok a súlyos mezei munka szünetében.
A vacsora végeztével elpakolt maga után. Ivott egy pohár vizet, lemosakodott az alváshoz a jéghideg fürdőben, majd bebújt az ágyába. Felkapcsolta a kisvillanyt, vállát a párnába fészkelte, nyakába húzta a lányillatú paplant, nekitámasztotta könyve hátoldalát a falnak, hüvelykujját beékelte a lapok közé, és olvasni kezdett.
Semmi nem ölelte úgy körbe, semmi, senki nem védte, óvta őt annyira, mint ezek az esték.
A könyvei és a medvetalp-vacsora.
Az anyja reggel még érezte a sült sonka illatát.
„Indiánlányt játszott; megint” – gondolta, és fáradt-szürke arca megszínesedett a mosolytól.