Az Olümposz tövében egyre gyakrabban és egyre több gyerektorokból zengett fel a gúnyolódó, elnyújtott kántálás:

„Nóna, Nóna, berúgott, mint “cóca”,
cimborája a kratér*, sok finom bor belefér.
Nem vizezi, tisztán issza,
a fonalat elsodorja,
így lesz király a balgából,
szomorúság új hibából,
mert a Nóna hullarészeg,
boglyas haja gólyafészek,
lábán saruját elhagyta,
Zeusz megint felpofozza!”

A bokor alól, ahol feküdt, csak némi álomittas morgás, csekély mocorgás jelezte: Nona él, csupán a legmélyebb, legvékonyabb érfalig részeg.
A csibészek, akik következmények nélkül csipkelődhettek vele, roppantul élvezték a dolgot. A bátrabbak közel osontak hozzá, sarujába vékony botokat dugva csiklandozták, bökdösték a talpát. Amikor mozgolódni kezdett, villámgyorsan hátraszökkentek, majd hangosan kacagva ünnepelték a sikeres akciót.

Már ivott egy ideje.
A bor menedéket jelentett a rászabott kötelesség alól. Kezdetben, amikor megkapta örökös feladatkörét, az emberi sorsok fonalának sodrását, roppant büszke volt. Mellkasdomborítva járt-kelt, teljesen meg volt hatódva , mennyire fontos feladattal bízták meg. Ez teljes mértékben igaz volt, azonban Nona nem számolt az idővel…
Hamarosan azonban rádöbbent, itt az idő örökösen egyforma, a munka monoton. Reggeltől-estig, estétől reggelig sodorta, vastagította, vékonyította, tömörítette vagy lazította a szálakat, mikor mihez volt kedve, illetve, hogy Decima milyen fonalat adott a keze alá.
Párszáz év után izmai folyamatosan görcsöltek. Az ujjaiból állandóan szivárgott a vér, az egyre másra felszakadt sebek miatt. Ha durvább életfonalat kellett szőnie, volt, hogy a fonal a csontjáig hatolt. Jóideig eltartott, amíg a bőre hozzácserződött.
Nona hamar belátta, hogy a rábízott feladat, bár óriási megtiszteltetés és felelősség, mégsem egy magafajta istenleány álma.

Voltak időszakok pályafutása kezdetén, amikor legszívesebben odavágta volna az egészet a kín miatt, vállalva, hogy Hadész büdös, szilánkos, rühes hátát fogja vakargatni az idők végezetéig. Azonban nem volt visszaút.
Aki isten, nem akaszthatja szögre a szárnyait…

Évszázadokon, évezredeken keresztül, maximális odaadással, figyelemmel végezte kötelességét. Gyakran előfordult hogy kisegítette Decimát, ha túl gubancos volt a szösz. Az is megesett: ő szaladt el a kovácshoz Morta ollóját megköszörültetni, pedig a kovács, Héphaisztosz ronda is volt, sánta is volt, sárgás nyál csorgott félrecsúszott ajka sarkából, ráadásul állandóan tapogatni akarta kérges kezeivel. Nem beszélve segédjéről a küklopszról, aki egy szót sem szólt, csak ráfüggesztette egyetlen szemének jeges tekintetét. Ez a bámuló pupillapár viszont rémisztőbb volt bárminél…

Az idő szaladt, de nem számított. A sorsok fonódtak, szakadtak, vágódtak, mikor, milyen kedvük volt a párkáknak. Soha nem tudták, kinek a sorsán munkálkodnak éppen, mert az istenek érzelmektől mentesen, hideg tárgyilagossággal irányították a világot. Ki kellett zárni minden hibalehetőséget.
A párkákkal még véletlenül sem fordulhatott elő hogy ne adj’ isten megsajnáljanak egy beteg gyermeket, és ne vágják el élete fonalát. Vagy elfogultságukban megszakítsák egy elvetemült gyilkos életét. Csak így maradt igazságos a jók és rosszak aránya, így maradt meg a Nagy Egyensúly.

A „gyakorlati” idők elmúltával a testi kínok abbamaradtak. Nyugodtan, kiegyensúlyozottan végezhette volna a fonást eztán már az idők végezetéig, ám Nona kíváncsi természet volt.
Ült, ült napestétől napestig a sámlin és font. A keze hol, mint a motolla, hol, mint a csiga – járt, attól függően, elszundított-e, vagy éber volt, mint a róka.
Sokat beszélgetett a testvéreivel és a többi istenséggel, ha éppen arra jártak, de voltak csendes, elgondolkodó idők is. Nona agya azonban állandóan zakatolt. A gondolatai önálló életre keltek, egyik még el sem köszönt, a másik már taposta az előző sarkát.
Ezek a felvetések többnyire kérdésekből álltak.
„Vajon kié lehet ez a sors? Nem lenne jobb, ha vastagítanék rajta? Vagy… jobb lenne, ha olyan vékonyra pödörném, akár egy hajszál? Simára csavarjam? Kunkorítsam?”
Elképzelte, hogy a fonat egy szomorú szemű leányé, aki a szerelmét várja vissza a tengerről. Ha vékonyra tekeri? Biztosan könnyen elszakad, a fiút elnyeli a tenger, a leány belepusztul, vagy halálosan belebetegszik. Ha nem tűnik el a hullámsírban a fiú? Akkor is meghal a lány, lévén, vékony a fonal. Mi lesz a fiúval? És, ha egyik verzió sem teljesül, akkor Decimának szúr szemet a fonat semmirevalósága és biztosan elmetszi! De mi van, ha ez a vékony szál egy rablógyilkosé, akit megérdemelten utol fog érni a végzete?

Morfondírozott, fantáziált, latolt. Millióféle sorselképzelés keringett, zsongott az agyában és egy idő után úgy érezte, megtébolyodik.
Ó, micsoda szörnyűség egy sorsistennek a lelkiismeret, a bizonytalanság önmagában, tetteiben!

Nona eleinte csak pár percre kérte nővéreit, ugyan, sodorják helyette kicsit a fonalat. Ilyenkor kicsit ült a Sztüx partján és nézte annak kilenc kanyarulatát, vagy, ha Kharón jobb lábbal kelt fel, figyelemelterelésül váltott vele néhány szót. Persze, ez sem adott okot a vidámságra, mert a csónakos születésétől egy mogorva, sótlan alak volt, ráadásul belefáradt már a sok fagyos szájban való nyúlkálásba az oboloszért**.

Aztán egy napon megismerkedett Dionüszosszal. Hangos zenebona közepette érkezett, párduc vontatta szekerén, gyűrűs-bodros hajcsigákkal szép arca körül. Szatírjai négykézlábra állva szolgáltatták neki a kocsilépcsőt.
Nona az első, mámoristennel töltött óra után felfedezte, hogyan enyhíthet lelki kínjain, gondolatainak súlyán.
A bor…
Bár felvetései ez után is megmaradtak, sodrás közben másra sem gondolt, már tudott rajtuk szívből nevetni. Igaz, a másnap szörnyű volt, de akkor legalább a rosszullét, fejfájás kicsit elterelte a figyelmét belső vívódásairól. (Ilyenkor, másnaposan sodorta meg a legtöbb „bolondos” sorsot.)

Szóval, Nona egy ideje egyre többször és egyre gyakrabban nézett a kratér aljára. Nővéreinek egyre sűrűbben kellett elvégezni az ő munkáját is. Ebből aztán világraszóló káoszok keveredtek, mert kettejük erejét meghaladta a feladat. Háborúk, járványok tizedelték meg az emberiséget, tűzvész, sáskajárás pusztított…
Amikor Nona nem valamelyik bokor alatt fetrengett, hanem dolgozott, abban sem volt köszönet. Soha ilyen göcsörtös, ilyen-olyan összevissza-sodormány nem került még ki a kezei alól. Volt is a világban sírás! Üstökösök csapódtak be. Csillagok ütköztek, óriási szárazságot bocsájtva a földre.
Már nem segített Decimánák sem. Nem számított, mennyire gubancos a fonal. Úgy fonta, ahogyan volt, nem finomított egyetlen aprócska szálon sem.

Az élet a Földön soha még ennyire nem volt nehéz… Morta ollója életlenkedett mint a bot, de egyik nővérnek sem szúrt szemet. Ez miatt a kínok kínját élte át sok haldokló, míg végül aztán heves nyiszatolás után végre elmetsződött a szál…
Soha ennyi jajgatást, sírást a Földön…

A dolog már Zeusznak is szemet szúrt. Alászállt az Olümposzról és csendesen elmagyarázta, ha nem vigyáznak, minden élőlény el fog pusztulni a földön és akkor az istenekre sem lesz szükség. Nona persze megfogadta, megígérte, de a következő pillanatban már megint osztotta-szorozta, méricskélte gondolatban a fonalat,  a keze viszont alig-alig mozgott.

Verőfényes, szikrázó napon történt.
A nővérek egy kőrisfa alatt ültek, fejük felett a Meliák*** halkan énekeltek. Az égen hasadék nyílt, egy kéz nyúlt alá a mennyekből. Puha, szappanillatú, rózsaszín körmű kacsó. Derékon kapta Nonát – elragadta.

A nővérek pillanatokig sóbálvánnyá váltan álltak. Ez alatt nem történt halál, sem születés, megmerevedtek a sorsok, lebénult a Világ. Azonban hamar észbe kaptak, kimeredt szemmel, döbbenten, egyetlen szó nélkül dolgoztak tovább.

A rabló gyorsan visszaszolgáltatta nekik a zsákmányt.
Micsoda változáson ment Nona keresztül ebben a pár percben! Vonásai kisimultak. Haja, bőre ragyogott. Tartása maga volt a bölcsesség, a boldogság. Szemei, akár a szikrázó gyémántok, bennük a mindentudás bölcsességével.
Soha, senki nem tudta meg, mi történt ebben a pár pillanatban. Ettől kezdve azonban minden rendben ment a párkák háza táján.

A kislány pedig, egy csipkésfüggönyű, habos takarójú, életillatú szobában minden reggel és minden este felrázta a párnáját, majd óvatosan az ágyra helyezte. Alatta pedig, a jó melegben, szappanillatban, védve, otthonérzésben, tovább adagoltak, szőttek, vágtak a párkák.
(Mert az isteneknek is szükségük van angyalokra.)

* Kratér: Görög edénytípus-ivóedény
** Obolosz: Kharon fizetsége, a halottak nyelve alá rejtett érme
*** Meliák: Kőrisfa-nimfák