(rákövetkező nap)
Hajnalban halt meg. Hajnali fél ötkor.
Már nem tudta megvárni a hidegfront enyhet adó kegyelmét. Már nem tudta megvárni a fiait, hogy elköszönjenek egymástól. Vagy nem akarta. Vagy ők nem akarták – így volt jó…
Rozi fél ötkor meghalt.
(a nap)
Nyeljen! Rozika, nyeljen!
A hátratapadt nővérköpeny szúr. A homlokról szembe csorgó verejtéket vállal prímán lehet hárítani. A tarkóról hátraszaladó izzadtság azonban végigfut a gerincen és ravaszul utat talál a bugyi gumija mögött: beszalad a fenék két partja közé – bosszantóan, kellemetlenül csiklandik.
A jobb lábszár Rozi háta mögött, térd hajlít, talp keményen a matracba nyomva– hiába könnyű, mint egy sóhaj; egy kézzel tartani nehéz.
A pohár sötétkék műanyag. A víz hűvös. A nyelés egyúttal kilöki a szájban meggyűlő fehéres, állott lepedéket – vissza a pohárba. De nem lehet minden korty után vizet cserélni… Az élet nem a lenyelt víz tisztaságán múlik. Az élet sajnos már semmin sem múlik, egyetlen cél: minél könnyebb legyen elmenni.
A halvénykék pizsamafelsőt az izzadtság sötétkékre színezte – már a földre dobva hever. Ha kín a pizsamafelső: vesszen! Az ember utolsó méltóságát a vékony lepedő jelenti: hónalj alá tűzve, bokáig borítva a testet. A lábfejek satnya kényszertartása meghitten simítja össze a láb két nagyujját.
(az utolsó hét)
Már olyan … idegen.
Az étel íze… Vajon érzi az étel ízét? Igen… érzi. Fintorog, vagy nem fintorog attól függően, sűrűre turmixolt levest (amiben apró sárgarépa-cafatok bukkannak fel a szürkés húspép között) kap vagy édes sodót, pudingot. De ma már a fintorok sem a „régiek”. Az arcizmok pár hete még sokkal öntudatosabban, szigorúbban rándultak össze, ha nem ízlett a pép. Az erélyes arcjáték szelídült, irgalma jobban engedi hogy próbálkozzunk. Mert nincs mindig sodó és nincs mindig puding sem…
Minden elképzelhetetlenül nehéz. A nyelés felér egy trigonometrikus egyenlet kiszámításával. Nem tudni az ösztön, vagy a tudat csalja ki a nyögést belőle.
Ki tudja, tisztában van-e vele hogy éjszaka van vagy nappal, hol van és kik veszik körül. Nem tudni mi jár a fejében – nem tudni, jár-e egyáltalán valami. Nem tudni, érti-e a hozzá intézett szavakat. És azt sem tudni érzi-e, ha maga alá ürít. Ha meglátogatják a fiai érez-e – valamit. Akármit. Ki tudja, van-e szeretet, várakozás, vágy. Ki tudja, van-e még remény, vagy csak egyszerűen dől bele abba a maradék, kismaroknyi életbe, ami még hátravan.
Olyan türelmes az egész asszony. Olyan türelmes, hogy az ember legszívesebben beletömné a saját szájába a nővérköpeny bőreszabott alját, és üvöltene.
Helyette.
Veszett dühében amiért Rozi nem üvölt, hogy FÁJ! Amiért nem üvölt, hogy MIÉRT ÉN, ISTENEM, MIÉRT ÉN, HISZEN OLYAN FIATAL VAGYOK? Amiért nem sikoltozik, hogy HÁT EZÉRT SZÜLETTEM A FÖLDRE, URAM, HOGY ILYEN HAMAR? Félelmében, hogy HOVA URAM, MONDD HOVA ÉS MI VÉGRE? A FIAIM ÉS A MAJDANI UNOKÁIM ÉS AZ ŐSZ ÉS A TÉL ÉS AZ ÚJ TAVASZ, URAM! MI LESZ A MEGNEMADATOTT ÉTELEK ÍZÉVEL MOSOLYOK ÖRÖMÉVEL KÖNNYEK BÁNATÁVAL AZ ELVÉGZETT MUNKA ELÉGEDETTSÉGÉVEL VÁRAKOZÁSOK ÉS SZERELMEK ORGAZMUSOK ÉLMÉNYEIVEL ÉS MI VÉGRE RENDELED HOGY NEM ISMERHETEM MEG A RÁNCAIMAT? HOL VAN AZ ÖREGKORI TÉRDRETERÍTETT KENDŐ MELEGE?
De egy nővér nem tömi a köpenye bőreszabott alját a saját szájába, és végképp nem üvölt a betege helyett.
Maximum leveti Roziról a világoskék pizsamafelsőt, amit az izzadtság sötétkékre színezett és lehajítja a földre.
Maximum óvatosan, szelíden hűvös vizet csorgat a hónalj alá tűzött, bokáig simuló lepedőre, hogy legalább a forróság ne bántsa Rozit.
Maximum belül sír, vagy otthon leül és belecsépeli a klaviatúrába az érzéseit…
Éjszaka, vagy nappal… Nem számít. Itt, most, ilyenkor: nem számít – senkinek.