A csukódó ajtón lágyan rebbent a nejlonfüggöny. A falakhoz tapadó, festett mázas tányérokra ugráló fényfoltokat vetített a légörvénytől kicsit meghintáztatott, vékony papírbúrába öltöztetett égő. A konyha melege felolvasztotta az isten tudj’ hova dermedt, délről itt ragadt babfőzelék-illatot, és megkorgatta kicsit a gyomrát.
A rózsákkal díszített sparhelt mellé állt, és mint minden este: megbabonázva meredt a fazékba.
Az edény falát vastagon borította a rücskös vízkő, a fenék tele volt apró levegőbuborékokkal; kicsit töprengtek, maradjanak-e, de nem voltak túl türelmesek: egyre-másra elrugaszkodtak, egyenesen, villámgyorsan a felszínre szaladtak. A víz lassan felforrt.
Kék farkasfoggal szegett konyharuhával fülön csípte az edényt; óvatosan a kürtő mellé húzta, had pihenjen kicsit a víz.
Eljött az ideje a mindennapi almafőzésnek.
A két kiválasztott alma már a halványzöldre mázolt fásláda lecsukott tetején várt. A szortírozás gyors volt, és kérlelhetetlen. Nem mintha nem szeretett volna az almaillatban, a ragyogó befőttek között a válogatással bíbelődni, de a kamra hűvös volt, és egérgyanús. Pirosak? – eléggé. Van kacsuk? – van. Ennyi éppen elég volt.
A vízben a serény buborékokat restebbek váltották fel. Könyékig gyűrte az unokatestvérétől örökölt, kicsit kinyúlt, fakózöld pizsama szárait, két-két ujjal összecsippentette az almakacsokat, és egyszerre, óvatosan a vízbe eresztette őket.
Az almák először elmerültek, de hamar a felszínre bukkanva lebegni kezdtek, majd újra meg újra alámerültek a mutatóujj gyors bökéseitől. Ez az ujjacska időnként elkalandozott a még forró sparhelt platnija fölé, egy-egy vízcseppet pottyantva oda, hogy azok számtalan apró részre robbanva szaladjanak szét a feketeségen. Imádta a vizet szekírozni. Terelte, forralta, fagyasztotta, vagy csak nézte.
Az almabőr karamellbarnára főtt. Szűrőkanállal alájuk nyúlt, és kistányérra tette. Felhajtotta a terítőt az asztalon, és a hokedlire ült. A kés puhán, szinte tapintatosan szelte az almahúst.
Már az első vágásnál kiszabadultak az illatok. A gőzgomoly pajkosan kiböffent, egy része tüdőre szaladt, valamennyi összekapta a nyálmirigyeket, a többi elsiklott a homlok előtt, könnyedén érintve azt, majd a plafon alatt egyesült a babfőzelék bukéjával.
Az első pár falatnak íze sem volt; csak a forróság tombolt a szája belsejében, ahogyan ide-oda forgatta, dobálta nyelvével a puhaságot. A főtt alma aromája úgy a negyedik falatnál kezdett áradni. Nem volt túl édes, nem volt túl aromás, nem volt benne semmi szemfelcsillantó, de volt benne valami utánozhatatlan, megnevezhetetlen; a főtt alma íze békés volt, szelíd, megnyugtató, akár az anyaöl.
A rítus végeztével elpakolt maga után – anyja megfeddte, ha taráta volt -, behozta a rózsaszín kiskádat, a hokedlire tette, a sparhelt mellett melegedő fürdőlepedőt elterítette, elővette, kézközelbe helyezte a puha hajkefét, kamillás hűtővizet. Rendbe rétegezte a ruhapelenkát, gumibugyit, réklit, rugdalózót hozott, aztán kis ajtónyitással, hogy a konyha ki ne hűljön, kislisszolt az anyjának szólni: fürdetheti a kishúgát.
Az első alma a szeretet jelképe– fogalmazódott meg benne évtizedekkel később. A kishúga vízében megfőzött alma íze nem hasonlítható semmihez; szeretetből soha nem elég, habzsoljuk, habzsoljuk, még azon az áron is, ha elég a szánk.
A második alma (ami lassabban fogyott) megtanította arra, mennyire fontos az idő, amit magunkra szánunk, és milyen nélkülözhetetlenek az ízek, amiket belefőzünk az életünkbe…