fülemüle

 

Összekoccanó fogainak zajára ébredt. Tetőtől-talpig felöltözve, csomóba szorulva feküdt az ágyon. A nadrág dereka szinte félbehasította a testét – nem volt ereje, tudata este kigombolni.

 

Takarója a mellette heverő gyerekre borult – talán valamikor éjszaka, öntudatlanul, ő maga takarta  be vele. A kislánynak csak aprócska arca villogott ki a kéttakarónyi kupac alól. Homloka sima volt, barna szempillái lassú hullámokat vetettek, ahogyan a szemhéj alatt a szemek ide-oda rebbentek az álomban. A száj duzzadtan, puhán elnyílott, a sűrű nyál rászáradt, fehér csíkja a párna felé egyenesedett . A nő – bár egyetlen megátalkodott centiméteren sem fért hideg a gyerekhez – óvatosan beljebb gyűrte a takarót körülötte.

A reszketés úrrá lett rajta. Ez az állandó fázás…
Mindig fázott. A nyári forróság sem segített. Nem enyhítette sem a kötött pulóverek garmadája, sem a több réteg zokni, és a forró fürdő bíztatása is csak ígéret volt… A kandallóból áradó forróságától csupán az arca gyulladt ki. A keze, lába jéghideg pontként zárta le végtagjait.
Olyan volt ez a fázás, mint egy szűk kezes-lábas; kiszorította a felszín alatt futó erekből a meleget. A magány, a félelem, a reménytelenség belekövesedett; a vér satnya patakja, lassú áramlása nem volt elég ahhoz, hogy átmelegedjen.
Halkan, óvatosan odaemelte az ablakhoz a széket, ráállt, ügyetlen, fagyos mozdulatokkal, egyenként lecsatolta a csipeszekről a vastag függönyt: betakarózott vele.

Még kába volt, és akár vissza is aludt volna, de a fájdalom…
Bal szemgödre – akár a Nap a sugarait- széttűzte fejében a kínt. A homlokcsontja, járomcsontja sajgó, nehéz súllyal húzta az arcát, el a fejétől. Rá kellett simítania a tenyerét, mert félt: az a párnára szakad. Becsukta épen maradt jobb szemét; nem akart látni semmit, de hiába – hunyt szemmel többet látott . Aludni akart, de nem volt olyan gondolata, ami elringathatta volna.

A derengéssel neszek is ébredtek; a férje készülődött odakint. A nő igyekezett minél lassabban, halkabban lélegezni; akár a szökött rab. Ép szemének figyelmét az ajtóra ragasztotta. Nem várt hiába; a kilincs lassan, hangtalanul mozdult, de az ajtó csukva maradt – éjjel magukra zárta.
A reszketés megdermedt benne. Megálltak a gondolatok a fejében, megálltak a belei; a figyelme működött csak, és az iszonyatos ütések a mellkasában, torkában. Száraz garattal igyekezett visszanyelni a torkából a szívét.
A távolodó léptek gyorsak, nehezek voltak, a bejárati ajtó csapódása megreszkettette a az egész házat.
Várt bő tíz percet, aztán felkelt befűteni.

Magára vette a fürdőben lógó vastag, cifra köntöst; rá a farmerra, pulóverre. Vastag volt, kényelmes, puha, jól szigetelte és jól ölelte. Nem kapcsolta fel a lámpát, szinte vakon, a félhomályban fésülködött, mosta meg az arcát; így is vakított a duzzadt feketeség a bal szeme körül…

A WC-n ülve hallotta meg. Először nem ismerte fel a kaparászó hangot, ami időről-időre felsercegett. Kicsit hátrébb ült, hogy a csorgás minél kevésbé nyomja el a zajt. Mikor dolgát elvégezte sem mozdult; az ülőke hidege zavarta, de muszáj volt rájönnie, mi, vagy ki kaparászik. Előre dőlt, térdeire támasztotta alkarját, és feszülten figyelt.
Mikor rájött az okra, megkönnyebbülten ejtette le fejét:

„Csak egy veréb.”

A kéményről évekkel ezelőtt egy vihar elvitte a bádogsapkát. Azóta többször előfordult, hogy egy-egy veréb betévedt, majd a kandallóban landolt.
Kíváncsiság? Fészekrakó ösztön? Banális baleset? – néha szerette volna tudni, hogy miért. A lényeg azonban az volt, hogy a madár zökkenőmentesen kiszabadulhasson; ennek érdekében jól működő, „szabadjára-engedő” műveletet dolgozott ki; besötétített; becsukta az összes ajtót, egyedül a kandallóval rézsút álló teraszajtót – az udvarra vezető hátsó bejáratot – hagyta nyitva. A fűtőtest oldalához állt, kinyitotta azt és türelmesen várt.
A legtöbb veréb pillanatok alatt kiröpült. Néha egy-egy ostobább, bátortalanabb, elcsigázottabb  is bekeveredett, de azoknak sem kellett több, mint egy perc; a kintről beáradó fény utat mutatott.

Margarinos kenyeret és teát reggeliztek. Tejre egy hete nem futotta, de Zsuzsika nem követelőzött. Apró, kis kortyokban itta almácskákkal díszített csészéjéből a hideg vízben langyosra szelídített teát, és kis harapásokat ejtett a kenyéren. A margarin vicces kunkorokat festett a szája két sarkába, megszélesítve a mosolyát.
Mindketten nagyon várták a pillanatot, amikor a madarat szabadon engedik. Az anya, mert hideg volt, Zsuzsika, mert imádta, ahogyan a szárnyasok elreppennek.

A kandalló – az üvegajtajára ráégett sokéves füsttel, korommal – titkolódzva rejtette látogatóját.  Behúzták a függönyöket, becsukták az ajtókat: felkészültek a szabadon-engedésre.
A nő az ajtót résnyiről-résnyire nyitotta. Óvatosan, mint ahogyan Zsuzsikát törölgette szárazra fürdés után. A kislány anyja előredőlő háta mögött állt, derekába kapaszkodott, hogy egyensúlyt ne veszítsen, és kéken ragyogó szemekkel figyelt.
Először nem történt semmi. Csend volt. A némaság másodpercről-másodpercre sűrűsödött. A nő, amikor nem bírta tovább, kicsit előrehajolt: leskelődött. A kismadár ott álldogált a kandalló tűzterének peremén, fejecskéje ide-oda mozgott.

–          Hess! – suttogott a nő, de semmi sem történt. – Ssssss! – emelt a hangján.

–          Menj már! – suhintott egyet felé.

A madár végre felröppent, de nem a nyitott ajtó felé szállt. Nekiverődött a plafonnak egyszer, kétszer, háromszor, sokszor… A nő és a gyerek döbbenten, mozdulatlanul álltak a sarokban; nézték a verdesést. Az asszony hamar észbe kapott. Konyharuhát markolt, és azzal kezdte a kijárat felé terelni a madarat. Az azonban teljesen megzavarodva csak püfölte, püfölte testével a plafont, minden egyes érintéssel szürke hamunyomot hagyva a fehérségen.

A szekrény tetején burjánzó szobanövényen pihent meg. A nő hagyta kicsit: pihegje ki magát, aztán ismét nógatni kezdte a konyharuhával. A madár riadtan repkedett a fehér mennyezet alatt, suta puffanásokkal igyekezett szabadulni – felfelé.
A lehulló hamu lassanként láttatni engedte a madár tollait. Zsuzsika vette észre először:

–          Anya nézd! Ez nem is veréb!

Az asszony szűkre csippentette ép szemét; már látta ő is.

–          Csalogány…

Az emlékek azonnal mozdulatlanná kötözték; apja… az erdő… őzek, gombák, fák, a tisztás felett terjengő szalonna-illat, a makk-kupák, madárdal, madárdal, madárdal… könnyűség, tisztaság, szeretet …
A könnyek le-lecseppentek a mellkasára. Összeszedte magát; becsukta a teraszajtót, ráhúzta a függönyt. Kinyitotta a szobájuk ajtaját, kitárta az ablakot, kisebb, de élesebb fényforrást teremtve.
Visszahúzódott a lányához, és várt.

A csalogány a könyvespolc szélén pihent. Hamar észrevette, hogy valami megváltozott. A szabadulás egyetlen pillanatig tartott; elrugaszkodott, és szelíd ívben kisuhant.
Zsuzsika odaszaladt, utánanézett, csacsogva örvendezett, de a nő nem is hallotta. Állt, állt ott a sötét sarokban, és azon kapta magát, hogy nem fázik. A szemében, fejében tobzódó lüktetés azonban visszarántotta a nappaliba. Leguggolt, tenyereit az arcára borította és halkan sírni kezdett.

Nem tartott sokáig, míg összerámolta a legszükségesebbeket. Határozottan kattantotta be a bőrönd csatját, gombolta be a gyereken a kabátot.
A bejárati ajtóból visszanézett, vissza a plafonon szürkéllő toll-nyomokra. Mélyet sóhajtott, felszegte a fejét, és útnak indult.
Nem vette észre, hogy nyitva hagyta a kandalló ajtaját. A nap éppen kisütött, bekukkantott a nappali ablakán; a sötét, hamuval terhelt tűztérbe beszökött egy fénycsíkocska.

A nő és a gyerek a buszmegálló felé menet, fehéren vakító cseresznyefák mellett sietett el.
Valahol egy fülemüle teli torokból dalolt.