Egybemosódott körülöttük minden. 
Az őket körülvevő világnak nem voltak kontúrjai, nem volt mélység, szélesség, nem voltak színek, illatok, neszek. Nem pöffeszkedtek hegyek a tó túlfelén, nem hajlott, zsongott a nád, nem feszültek a sirályok a szélre, nem horpadt be a homok a láb alatt. A fű sem zöldellt, és nem is sárgállott a belehintett libadöglesztőtől. Nem harapdálta a hideg víz az ujjain a bőrt, és a bársonyos-hűvös tapintású békafiak sem léteztek.
Az egész természet szürkés, egybemosódott massza volt.
Csak a férfi létezett. A férfi sziluettje. A válla keskenye. A karja hossza. A dereka köre. A lába vonala. A haja fehérje-mákja. A szeme kékje. Arcszeszének illata. A csókjának zamata. Hangja muzsikája. A simításának puhája.
Sokáig ölelték egymást a semmiben, ők ketten.
A nap lassan, úgy sétált alá az égről, mint aki késleltetni akarja az eljövendőt…
Hazaindultak, kezdett hűvösödni. A vízen bukdácsoló, lebegő-libbenő fénypikkelyek belevágtak a nő szemébe. Ő – szinte észbekapva – ránézett a masszív víztömegre, és elcsodálkozott:
– Nézd! Nézd, milyen szépen csillámlik a víz!
A férfi elképedve kapta hátra a fejét:
– Mit csinál? Csillámlik? Olyan szó nincs is!
A nő a férfira nézett. A válla keskenyére. A karja hosszára. A dereka körére. A lába vonalára. A haja mákosára. Az egész férfi a szeme láttára kezdett testtelenedni. Már a szeme kékje sem volt az igazi. Az arcszesz illata erőszakosan szúrta az orrát, a nyála keserűen keveredett a sajátjával a nyelve alatt, a hangja kongó koppanások serege.
A férfi megfogta a kezét, de ő ijedten rántotta el. Szinte fájt az érintése…
A hegyek, a nád, a sirályok, a fű a homokkal és a libadöglesztővel, a víz a békafiakkal elégedetten sóhajtottak egyet.
A nő körülnézett, és minden a helyére került.