Nytja az író orrán ült lovaglópózban, magába roskadva, mérgesen és végtelenül elkeseredetten.
Karjait kehes mellkasa előtt összefonva, hátát nekidöntve az orrnyeregnek, fejét leszegve, szemöldökeit összehúzva puffogott magában. Időnként kicsit ficergett meg mocorgott, zsibbadó hátsófele miatt. Persze, mindez csak a beavatottak számára volt látható, így Nytja bármilyen csintalan, botrányos tettet elkövethetett volna – ha akar. De nem akart.
Nagy úr a düh…
A „nózi”, méreténél és alakjánál fogva, roppant alkalmas volt egy ilyen magafajta „tücsökbogár-szerű kis izé” számára – ülőhelynek, de már majd’ egy hete itt rostokolt, és veszettül unta a helyzetet.
Hat napja…
Hat napja mást sem tett, mint a maga elé bambuló (néha a klaviatúra fölé hajló, betűket csépelő, majd megtorpanó, és sorokat törlő) író figyelmét próbálta felhívni magára – sikertelenül. Az író szeme csak a fehér lapot látta, füle csak saját, belső csendjét, és az időnként azt megtörő kattogást hallotta, a külvilág szürke, észrevehetetlen batyuba csomagolva hevert…
A mai nappal Nytjánál betelt a pohár. Feladta.
Tehetetlenségében néha bele-belesarkantyúzott kényszerű ülalkalmatosságába. Az író nem tudta mire vélni a pár napja egyre kékebb-zöldebb apró foltokat orrcimpája két oldalán. Igaz, nem töprengett sokat rajt, mert gondolatait lefoglalta készülő regényének története, illetve a cselekmény „történetlensége”, ugyanis a sztori elakadt…
Írónk tehát ül az írógép előtt, elkeseredve, orrán Nytja ül, szintén reményvesztetten.
Kész csőd…
Már első napon, amikor megállt az élet a lapokon, megérkezett Nytja. Az őfélék nem teketóriáznak, hiszen az életnek mennie kell, még ha kitalált is.
A levelesláda nyílásán át csusszant be a lakásba. Orrát égnek emelve kiszagolta a tinta és a papír illatát, aztán már ott is állt hetykén, mosolyogva, magabiztosan az író előtt a dolgozóasztalon.
Ő persze, nem láthatta, mivel még nem volt beavatott. Nytját ez nem zavarta, mivel éppen azért küldték, hogy ezt megoldja. Egyetlen kecses ugrással landolt a – saját méretéhez képest hatalmas – kézen, áthurkolta a csuklón, és az ujjak közt a zablát, és irányítani kezdett…
volna, de a kéz nem mozdult. Nytja estére olyan volt, mint a mosogatórongy, de tapodtat sem haladtak előre a beavatottság felé…
A második napon Nytja élénk színű göncöket öltött magára, így próbálva észrevetetni magát. Ugrált hajnalban – az író már akkor felébredt, pár óra nyugtalan szunyókálás után, hiszen nem hagyta nyugodni a „történeti blokk” -, pattogott a felnyíló szemhéjak előtt, egész délelőtt az asztalon, a trafik felé menet, ahova cigarettáért ment a szerző. A tányér szélén, ahonnét a mélán bambuló író automatikusan kanalazta magába a levest, kis híján belefullasztva Nytját a lébe…
Szökdécselt egész álló nap, sőt, még a WC-ben sem hagyta magára védencét. Mindhiába. A „célpont” vak volt, akár a vakvarjú.
A harmadik hajnalhasadtával Nytja csupasz testtel mászott az író fülébe, nehogy valami kiálló csat, gomb, akármi, felsértse a hallójáratot. Beguggolt a dobhártya elé, és suttogni kezdett. Délre aztán már üvöltött, mire a nap lement, már rekedtre kornyikálta magát. Közben többször állt a halál szélén, mert a hanghullámok csiklandozták az írót, aki kisujját mélyen a fülébe dugva próbált megszabadulni a kellemetlenségtől.
A negyedik reggelen, az író orrnyílásain – a beavatatlanok számra láthatatlanul, „érezhetetlenül”-, sűrű, bűzös füst dőlt ki. Nytja benn, mélyen az arc üregében folyamatosan szórta a varázsport kicsiny máglyájára, és mély hangon, kántálva próbálta a figyelmet végre magára irányítani. Ő meg fogott egy textilzsebkendőt, és „beletrombitálta” Nytját rőzséstől, mágiástól, mindenestől… A szédülés – a kendőbe érkező nagy sebesség miatt – csak másnap múlott el.
Nytja kezdte feladni… Csupán egyetlen reménye maradt. Az író agya.
Nagyon nem szerette ezt a – végsőnek mondható – megoldást, de nem volt mit tenni. Az életnek a lapokon meg kellett indulnia! Ha tekervénytúra kell hozzá – ám legyen.
Az ötödik napon, a csavaros, jobbra – balra, össze-vissza, egymásba forduló járatokban Nytjának gyakran meg kellett állnia, mert a klausztrofóbiától pánik kapta el. Mélyeket sóhajtott, de a poshadt, befülledt történetbűztől – ami a járatokban sompolygott -, nem könnyebbült meg.
A szerző szeme ez után is csak a fehér lapot látta, füle csak saját, belső csendjét, és az időnkénti kattogást hallotta, a külvilág szürke, észrevehetetlen batyuba csomagolva hevert…
Ezért ült most Nytja az író orrán, lovaglópózban, magába roskadva, mérgesen és végtelenül elkeseredetten. Éjfélkor lejár a kiszabott idő, és ő nem teljesítette küldetését…
Micsoda csőd, micsoda csapás!
Estefelé, amikor már a vakítóan bántó, üres, fehér lap szikrázását elhomályosította a sötét, Nytja, hogy felgyorsítsa az időt, sétálgatni kezdett a dolgozóasztalon, az író félhomályba vesző feje előtt. A toll, amiben megbotlott, ki tudja, mióta hevert ott. Nytja nagy nehezen felemelte, és unalmában rajzolgatni kezdett. Rajzolt egy lapátkezet. Véreres szempárt. Egy táglyukú, szőrökkel megtűzdelt fülcimpát. . Egy hatalmas orrot. Végezetül rajzolt egy csigavonalat, majd lóbetűkkel aláírta: BEAVATOTT.
Az író nézte a papírt. Nem látott igazából semmit, de… Benyomta a kislámpa kapcsolóját. A fehér papírra meredt, és végre, végre meglátta Nytját. Igazából meg sem lepődött, hiszen már mindent tudott, így teljesen természetesnek vette, hogy a „tücsökbogár-szerű kis izé” pukedlizott egyet, majd boldog cérnahangon bemutatkozott:
– Üdvözlöm, Nytja vagyok. Rejtély Nytja – sipogta, és csak mondta, mondta, mondta a magáét, órákon keresztül.
Miután elvégezte feladatát, hipp-hopp, a levegőbe veszett.
Az író rántott egyet maga alatt a széken, közelebb ült az asztalhoz, és villámgyorsan csépelni kezdte a billentyűzetet.