A lepedő felső sarkait összefogva tartották – takarták a fejét: válltól túlért – lelógott volna a matt, agyonsavazott-fertőtlenített alumínium-hordágyról. Nem bírták elviselni a már lilaságát vesztett és újra élőnek, alvónak tűnő arc látványát és azt sem, hogy mint törött szárny lógjon, himbálóddzon az a fej. Amúgy is… mindenképpen el kellett kísérni, mert az ügyeletes betegszállító nem bírt volna egymaga ekkora testtel…
A keményre pumpált gumikerekek, a jól karbantartott csapágyak, alkatrészek zajtalanná tették az utat, ami a hullaházhoz vezetett. Az ég végre tiszta volt: napok óta ma délután derült először és most, az esti feketeségbe szórt csillagok összevissza, de mégis pontos, pompás rendje csitítóan hunyorgott.
A betegek java része észre sem vette, hogy valaki meghalt, pedig hiánya a térben valamiféle öblöt hagyott, amiben mozdulatlanná dermedt a ritka levegő… Reggelinél talán fel fog tűnni, hogy a diétás-asztal mellett nem ül a langaléta, magassága, alkata miatt minden csoportból kitüremkedő, kedves férfi, akinek minden lépésére döndült a szürke-fehér pettyes, ezeréves mettlachi.
Négyen bírták csak levenni róla a pólót. Nehéz volt. Súlyos volt a karja, súlyos volt a feje, súlyos volt az egész nagy, magatehetetlen halom. Két lepedő kellett, hogy eltakarja.
A halál kisimogatta testéből a hólyagizmok tartását; a vizelet átitatta az alsót, és kis, sekély mélyedésben összegyűlt a gumilepedőn. Kesztyűn keresztül is érezni lehetett, milyen langyos az a tócsa… Hihetetlenül abszurd és valóságidegen, amikor a vizelet ficánkol és meleg, élőbb, mint a test, amiből kicsorgott…
A szobatársak félelme, riadalma, csípős izzadtságszaggal tömte tele a szobát. A valóság fejbedöbbentve őket: senki sem menekül… Ez zuhant vállukra, szívükre, tüdejükre, minden szervükre, összerántva azokat; összezsugorodott, elerőtlenedett, csontjavesztett, néma férficsapat ült a folyosó fehér, hideg műanyagszékein. „Nővérke… talán egy órája sincs, hogy bolondoztunk: a doktor Bubót énekeltük…”
Két óra kötelező, halotti magány után kocsira került. A beteghordó és a nővérek nagy, nehéz csendben próbálták véghezvinni a lehetetlent: méltósággal áthelyezni a hordágyra, majd elkísérni és a hűtőkamra görgős tepsijébe emelni.
De minden erőnek, tüdőnek megvan a maga határa: a méltóságteljességet kínlódás, lihegés, papucscsosszanás rabolta el, meg a szégyen, hogy nem bírják halkan, csendben, ahogyan megillette volna…
„Kérsz negrót? Hozott anyu… Nem vagyok jól… Bocsássatok meg a tegnapiért… Aha, kösz, jól!… Segíts, meghalok! Hogy igen, de nem most? Ha-ha, köszi. Te mindig meg tudsz nyugtatni… Anyu sütötte, jó étvágyat!… Hát, mert nincs kedvem beszélni… Bocsássatok meg a múltkoriért… Jó-jó, nem röhögök annyira… Szarul. Igen, egy injekció jól jönne… Képzeld, nyolc liter vizet… „ – így ment ez hosszú-hosszú éveken keresztül; ült fent az elmebaj kattogó, csikorgó hullámvasútján egyre nehezebbé váló testtel, egyre terhesebbé váló lélekkel az egyik életveszélyes, labilis kocsiban, elesve a lehetőségtől, hogy kormányozhasson; utazott a kiszámíthatatlan pályákon: hol halálfélelemtől hófehérre dermedve, hol ki-kibicsakló hangon szűkölve, hol rémeket látva, hol kívülálló számára vérfagyasztó jókedvvel és sohasem szándékosan bántva a körülötte lévőket.
Az osztályra visszafelé menet próbáltak úgy tenni, mintha az egész meg sem viselte volna őket: dokumentálni, leltározni kellett és ott volt a többi, élő beteg – mindennek megvan a szabott rendje, a maga ideje…
A magasabb nővér a fák árnyékából kiérve feje felett csikorgást hallott. Talán a napok óta tartó esőzéstől duzzadt vadgesztenyefa-kéreg igazodott, ki tudja… Mielőtt belépett az épületajtón, felnézett az égre. A Göncölszekér lassan, nagyon lassan, mintha egész súlyával feküdt volna rá a menny: gördülni látszott. Csillagai fel-felszikráztak: díszes batárként beragyogta a sötétséget.