Az éjszakai műszak úgy gyűrte össze az agyát és a testét, mintha valami pillekönnyű selyempapír lenne. De ez nem volt elég. Ledobta a földre, párat rúgott bele (a pillekönnyű emberselyempapír-gombócba), majd amikor mennie kellett, rátaposott szöges bakancsával. Aztán komótosan, a képébe vigyorogva elandalgott. Így lett lassan, nagyon lassan reggel, mire végre, a pillekönnyű, laposra taposott-tépett emberselyempapír-gombóc beülhetett az autóba, hogy hazamenjen.
Koradélután ébredt, ez önmagához képest jelentős időtartamú alvás volt. Az agyontiportság-, megrugdosottság, gyűröttség miatti sajgás és kétségbeesés csitult, simult, de pár mélyebb ránc, szakadt rost még sanyargatta.
Beült az autóba, elindult a pár kilométerre lapuló rétre, megnézni, a föld megfogant-e tyúkgombával az éjszaka esett esőtől. De arra száraz volt minden, a földút porzott a kerekek alatt. Oda-vissza azért bejárta egyszer, és bejárta volna többször is, de a szúrósra szikkadt fránya, alacsony kis gazvirágfejek beleszakadtak a cipőjébe és zsivány módon böködték a bokáját. Besétált az erdő szélébe, de aztán eszébe jutott, hogy visszamegy a szomszéd falu határába, amerre kocogni szokott, hátha ott…
Nem volt gomba. De volt lekaszált széna, bálába csokrozva. Beballagott a rét közepébe, leült egy szénabála tövébe. A szél fújt, a Nap melegen sütött, a kettő éppen kellemesre egyenlítette a hőmérsékletet. A kilátás nem volt az a pazar, nagybetűs áhítattal eltöltő, de nem számított. Szerette az egész hóbelevancot, amit természetnek neveznek.
Leltárba vette a látnivalókat, jobbról balra haladva tekintetével. Magas, zöld fák mögül kiugró szürke-párás hegytetők. A fák lábánál sötétzöld mező, talán lucernás. Balra fák, fák, fák, kaszáló, bálák, fák, kaszáló, bálák. Eiffel-toronyra emlékeztető villanypózna-szörnyek, laza esésű vezetékekkel. A bal vállától átlósan, talán két kilométerre, szürke bazaltzúzalék-domb, nagyját jóérzéssel eltakarja a szeme elöl egy kis erdősáv. Háta mögött messzire, egészen a nagyerdőig húzódó rét, megszórva kis bokor- és facsoportokkal. A szeme átsiklott még a közeli szőlőhegy kitakart sávján, majd visszatért a kiindulási ponthoz.
A gyűröttség lassan, óvatosan simult, a tépettség sebe hegedt.
Aztán észrevette a felhőket. Óriási traktor szántott az égen, egyenes sorokba rendezett, göndör darabokra művelve a felhőket. A felhők alatt fecskék repültek. Villámgyorsan emelkedtek, estek, torpantak meg pillanatra, majd cikáztak rögtön tovább: manővereik elárulták, a szél merre suhan, szalad, rohan. A még lábon álló kaszálóból hirtelen három fakóbarna madár repült fel, hogy pár, alacsony reptű méter átszelése után landoljanak. Még kettő következett. Fácántyúkok — ismerte fel őket a nő. Az aranyvessző-sor, tőle balra, egyszerre mozdult a széllel. Szelíd, meghitt volt a számtalan, sárgavirágú fejrengeteg együttringása.
Felállt, feljebb hágott a dombon. Eszébe jutott a szerelme, a szerettei, és a hálát, ami eltöltötte, nem lehet leírni. Hálás volt mindennek és mindenkinek. Az éjszakai műszaknak, embertársainak, a szélnek, a méhecskéknek, a gombáknak, önmagának, hogy létezik, hogy létezhet. Újjászületés volt, és minden gondmázsája, amit állandóan magával kellett cipelnie, súlytalanná vált pár pillanatra…
A méretes vadnyúl, ami többméterre szökött ki előtte, rezzentette fel. Nyúl! — kiáltott fel, majd jól kinevette saját magát. Olyan vagyok, akár egy óvodás — korholta szeretettel önmagát, aztán megfordult, és tükörsimává teljesedve elindult az autó felé.