Tűzvörös csipkebogyót szedtek, pálinkának. A réten, elszórtan, jó néhány bokor piroslott. Az őszi nap kedélyesen lustálkodott az égen, kellemes, enyhe idő volt.
Lomhán szaporodott a bicske a vödörben: kicsi volt a gyümölcs, szaporátlan, pedig a nagyját szedték. A tüskék – bár a nő és a férfi praktikusan öltöztek – pimaszul beleakadtak a ruhába, durva vászonkesztyűbe.
A magas fű súlyos volt a beszívott hajnali páráktól – nehéz volt a lépés.
Az éjszakák már bele-belemartak fagyos fogaikkal a csipkebogyókba, de nem tettek nagy kárt bennük, csak elselymesítették a húst. A túléretteket nem is szórták a többi tetejére – kiszívták a héjból, leszopogatták a krémet, a magcsomót kiköpdösték.
Hamvas volt az ég, a pár felhő hígra szétkavarva oszladozott a halványkék levegőben. A hegyoldalból a szem ellátott egészen távoli, szürke hegyekig. Tövükben álmos mezők, lusta erdők heverésztek, jobbra a Balaton egy darabkája mutatkozott. A rét alatt csendes pincék, bágyadt kertek pihentek. Felettük, nem messze, rozsdás-arany tölgyerdő-suba takarta hegygerinc.
A nő már érkezéskor felfigyel a rét mellett futó földút túlfelén a kecskékre, de nagy a munkakedv, a lendület csak pillantásokat enged a kis csoportra. A bogyó kényszeredetten gyarapszik, a tüskék egyre szemtelenebben támadnak, a tempó lassul, és a nő feladja – a kecskék egyre jobban érdeklik; otthagyva a férfit, átballag az úton, lecövekel a villanypásztor mellé.
A legelső amit alaposan szemügyre vesz, a helyre kis szakáll, és bár gyerekkorában látott utoljára testközelből kecskét, mégis meglepődik, hogy elfelejtette: a kecske szakállal „rendelkezik”. Egyáltalán nem rémlett a „kecskeszakáll”, pedig nem egyszer hallotta, használta ezt a szót. „Csak beszél az ember, bele sem gondol, mit…”, fut át a fején.
Megszámolja őket: tizenkét kecske birtokolja a bekerített területet. A meredek felső negyedében négy, hófehér, patyolattiszta kecske kérődzik a földön fekve. A legközelebbi tőle talán három méterre – alaposan szemügyre veszi: göndör ívű, gyűrűs szarv-párja majdnem tökéletesen szimmetrikusan hajlik háta fölé; füle formája kecses falevél, rózsaszín fülebéle makulátlan; homloka, orrnyerge magas, szépenfutó-szőrű; felső szemhéja szélét sűrű, rövid, sprőd pillasor rámázza; szeme aranybarna, közepén téglalap-pupillával; sötétrózsín, nedves orrán pár barna anyajegy-petty; alatta, mint az inga, a rágás miatt ki-kitérő, „mosolyra álló” alsó állkapocs, ami csak időnként áll meg pár pillanatra, csúcsán a szakállcsokorral. Nyaka, mellkasa izmos; mellső lába kétrét hajtva; hátsók teste elé, alá húzva; farka moccanatlan. Teste formás, hasa kellemesen gömbölyödő, a tőgy alig látszik – „Így kell kinézni egy tökéletes kecskének.” – állapítja meg a nő.
A többi kecske mozgásban van. Kitartóan, nyugodtan legelnek. Nem sietnek, nem bökdösik egymást, nem tolakszanak. Van köztük kisebb, nagyobb, akad köztük is fehér, de a barna, a karamell, a tarka a legtöbb; mind tiszta, egy sárpetty sincs rajtuk. Hegyes, hosszúkás tőgyeik épp’ csak rezzennek, ha lépnek. A nőt magával ragadja ez a harmonikusan együttlétező kecskecsapat. Lejjebb sétál; a kecskék ügyet sem vetnek rá, teszik a dolgukat: legelnek, kérődznek, potyogtatnak. Elér a kecskelegelő végére. Az enyhe szél felé szalad, orrába fújja, ezzel visszaidézi a régen érzett aromát; jó illata van a kecskéknek, de milyen jó… Szemernyit szénaillatú, enyhén édes, mint a pirított cukor, de legfőképpen napon száradó ruha-illatú: elárad benne az öröm… Aprókat szippant, gyorsan, egymás után, kicsit benntartja, mikor tele lesz a tüdeje, majd hosszan fújja ki. Vár pár másodpercet – fél, hogy a szaglóhám elfárad, így pihenteti, míg lehet –, aztán újrakezdi. Így áll ott, alig-alig mozdulva, és így veszi a levegőt egészen addig, míg haza nem indulnak.
Másnap, amikor a munkahelyén, a vásárlóknak fenntartott WC-csésze mellé engedett piszkot takarította fel, a bűzben a kecskékre gondolt…