Jöjjenek, jöjjenek kedveseim! Bundi, helyedre! Ne féljenek, nem bánt ez senkit! Öreg, mint a kút; süket is, vak is, de benne van a vériben a szolgálat.
Meg nincs is más nekem… De nem szomorítom magukat, rögtön hozom a kulcsot.
Ez lenne az. Ki szoktam adni, nyári konyha volt, ebben főztünk még annak idejin. A hűtőt tegnap bedugtam, múlt héten nem volt senki, gondoltam, minek menjen: nyugodtan pakoljanak csak bele. A bojler nem nagy, de állandó fűtésre van kapcsolva. Az udvar végiben van egy kis pancsoló, a szomszédtól vettem, amikor elköltözött, gondoltam, jó lesz az, picinyeknek. Tegnap engedtem belé vizet, már meglangyosult. A maguk csimotája biztosan örömest pancsol benne. Aranyos ez a pöttöm… Hogy hívják? Szilvia? Nohát… engem is… Örülök, mert manapság kevés lánynak adják. Hogy telt az útjuk? Nem csodálom… Nagy a hőség, és bizony jó messziről jöttek…
Akkor én megyek is, nem zavarkolódom. Érezzék jól magukat, ha valami kell, csak kopogjanak be hozzám, éjjel is akár. Éberen alszom, mint a nyúl, meghallom.
Nagyon szívesen.
Örülök, hogy jól érzik magukat. Ha nem sértem meg, tejfölös bablevest főztem. Meg lángost. Egyenek velem. A maguk országában lehet, ilyet nem csinál senki. Hogy az édesanyja? Akkor azért tudnak ilyen szépen magyarul! Nincs is szebb, gazdagabb nyelv ennél… Sanyimat olyan ékesszólással szoktam elküldeni melegebb vidékre, ha kapatosan jött meg a téeszből, hogy hallani kellett volna! Hát, mindig örülök, ha vendég jön a házba, de most még jobban.
Merjenek bátran! Jobban esik nekem is, ha más is eszik a főztömből… Mióta Sanyi…, jaj, vén bolond, már megint kezdi. Ne haragudjanak, eszembe sincs szomorítani.
Így van, biz’! Jól mondja! Sanyi is ezt szokta mondani… A halál hazajár, mi meg csak vendégek vagyunk ezen a sárgolyón… Furcsa… Olvasta ezt valahol?
Hogy meséljek? Ha nem terhelem magukat…
Hát, ennyi, így hirtelen… Nem volt könnyű az élet, de ezt kaptuk. Ha nem haragszanak, nem szaporítom tovább, ez a fertályóra bőven elég volt belőlem. Még annyit hadd mondjak, Sanyit a lelki gyötrődés vitte el… Meg az a fene nagy büszkeség, hogy az egy szem lánya itt hagyta, kiszökött a Janival. Mondhattam én, hogy jobb nekik, jól tették! Itt elszedték még a legutolsót is az embertől. A leveleit sem engedte elolvasnom… A postást meg megfenyegette, hogy vasvillahegyre böki, ha ide mer hozni egyet is. Én meg gyáva vagyok. Mindig ő volt az úr a háznál… De mit tehettem volna?! Nekem is csak ő maradt… Mikor meghalt, utána meg hiába akartam… Visszaküldte a posta a feladónak, se cím, se semmi… Meg gondolom válasz híján elunta… Szegény lányom azt sem tudja, meghalt az apja… Biztosan azt hiszi, most is haragszunk rá, pedig dehogy… Nagy súly cövekel a mellkasomban… Nem múlik ez mán…
De ne búsuljanak, elvagyok én Buksival! Csak lennénk kicsit fiatalabbak, szaporábbak…
Nagyon szívesen, váljék egészségükre!
Hogy micsodát? Szilvalekváros prószát? Maga? Nem mondja… Ezt is édesanyja? Hát, rendes asszony lehetett, hogy ennyi jó paraszti ételre megtanította. Köszönöm, szíves-örömest.
Az ember lányának könny szökik a szemébe, isten bizony! Az én drága jó anyám prószájának volt ippen ilyen íze. Olyanok maguk nekem, mint az isten áldása. Megmelengetik a szívemet… Meg a gyomromat is.
Mik ezek? Marton Sándor? Milyen levelek ezek? Honnan szedték maguk? Ki írta Sanyinak? Nem értem… Nem látom a feladót… Marton Szilvia.
Szilvia… Szilvikém…
A hátsó kertben zúgni, zengeni kezdtek a hirtelen feltámadt széltől a fák.