A BuBi-vizes Bolt

Cikória reggel elkésett.
“Milyen kár, hogy nem vagyok jegesmedve. Alhatnék még legalább egy hónapot” – gondolta, amikor lenyomta az ébresztőóra gombját. Egy röpke pillanat, és már vissza is aludt. Arra ébredt, hogy Latyak, a pulikutyája nyalogatja a talpát.
Látni kellett volna a kapkodást, amit ébredése után művelt… A szoknyáját fordítva vette fel, majd amikor megfordította, a cipzár beleakadt a harisnyába, hatalmas lyukat szakítva. A blúz kivágásán sehogy sem akart beférni a feje, mire rájött, hogy nem a nyakkivágásba, hanem az ujjába akarta beletuszkolni a kobakját.
– Azt a hét meg a nyolcát, hogy a kilencét ne is említsem! – morrant fel mérgében.
Mielőtt elindult, még kicsit rálöttyintette a tejeskávét fehér blúzára, de erre már fittyet hányt.
A lépcső aljában jutott eszébe, hogy ma érkezik az újságíró a boltjába, riportot készíteni vele (fényképpel együtt), mert üzletének akkora híre ment, hogy csak na!
– Te jó ég! – Kiáltott fel. – Mi lesz ebből?

Este későig varrta, vasalta a legújabb ruhakollekciót, hogy másnap már ki tudja akasztani a boltba, mire megérkezik a riporter, ugyanis hét közepére a polcok üresen kongtak, a ruha-akasztók csupaszon lengtek.  Minden ruhát megvásároltak – megint.
Cikóriának rengeteg vevője akadt, ami nem is csoda, hiszen vérbeli üzletasszony volt. A családi legendárium az a történet keringett; kisbabaként a saját csörgőjét is rá akarta sózni Gödri tántira, vidításképpen, ne legyen már olyan sótlan!
Szóval, Cikória maga volt a megtestesült eladó és elalvó…
Üzleti érzéke remek emberismerettel párosult. Csak ránézett az éppen betérő vásárlóra, és képzeletben már fel is öltöztette őket saját ruháiba. Sajnos, a legtöbb vendég egyáltalán nem olyan ruhákban járt, ami illett volna hozzájuk. Fontosabb volt számukra a divat, mint az, mi illik igazán az egyéniségükhöz. Cikória sikítani tudott volna, amikor egy kislányon viszontlátta a felnőtteknek kitalált ruhákat. Vagy, amikor két barátnő egyforma pólóban, nadrágban toppant be. Brrr… A ruha fontos. Az ember csak úgy lehet igazán jókedvű, ha önmagának öltözködik, nem a külvilágnak.

Senkinél a városban, de még a megyében sem lehetett olyan fantáziadús, gyönyörű ruhacsodákat kapni, mint Cikória boltjában. Senkinél nem érezte olyan jól magát a kedves nézelődő, vásárló, mint nála. Egyszerűbb darabokat is készítette, hiszen sok emberhez ez a stílus passzolt. A nőnek minden vevő egyformán kedves volt. Nem számított, férfi vagy nő, felnőtt, vagy gyerek, fiatal, vagy öreg, gazdag, vagy szegény. Ő azokkal is kedvesen bánt, akik csak nézelődni, vágyakozni tértek be hozzá, mert nem volt elég pénzük a ruhákra. Elárulom; egy sem tért haza üres kézzel Cikóriától. Ha mást nem, egy szelet vizes piskótát, vagy egy almát mindenki kapott.
És akkor még nem szóltam a BuBi-vízről…

Hogy miért nyitott Cikória boltot?
Ó, csupán azért, mert megunta az emberek boldogtalanságát. Bármerre járt, mindenhol szomorú arcokkal, siető léptekkel, lebiggyedő szájsarkakkal, összevont szemöldökökkel találkozott. A boltokban az emberek türelmetlenül lökdösődtek, az utcán úgy mentek el egymás mellett, hogy tudomást sem vettek azokról a gyönyörű dolgokról, amik körülvették őket. Hiába sütött a nap, ők mindig fáztak. Hiába nyíltak színesebbnél-színesebb virágok, észre sem vették. Hiába daloltak gyönyörűen a madarak, meg sem hallották. Minta be lettek volna zárva egy sötét dobozba…

Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor egy langyos tavaszi napon elsétált a városi óvoda mellett. Az óvodások a kerítés szélén ültek, és csak bambultak maguk elé. Cikória megállt, majd leült a kerítés túloldalán.
– Sziasztok skacok! – szólította meg őket. A gyerekek azonban a fülük botját sem mozdították.
– Hm. Tudjátok, milyen nap van ma? – kérdezte, mire egy szőke copfos kislány ránézett.
– Ma van a madarak napja. Nézzétek! Egy cinege éppen ott ül veletek szemben a diófán.
A gyerekcsoport kicsit mozgolódni kezdett, többen felnéztek a fára.
– Halljátok, milyen gyönyörűen dalol? Nyitnikék, nyitnikék. Nektek énekli, mert szeretné, ha tudnátok, tavasz van, vége a télnek.
A sok kis sapka alól már az összes szem kíváncsian fürkészte a fák ágait, közben oda-odapislanottak Cikóriára is.
– Lassan levehetitek a vastag kabátot, a sapkát – folytatta -, felszárad a sár, és futkározhattok anélkül, hogy az óvó néni a latyak miatt rátok szólna.
– Figyeljétek csak! Milyen szép zöldtollas háta van. Olyan szaporán ugrál ide-oda az ágon, csoda, hogy le nem esik. És az a sárga has! Elég éhes lehet, mert beesett az a bendő. A jóllakott cinege pocakja duzzadt, akár a felrázott párna. Nem ehetett valami sokat télen. Hiányzik neki a zsíros dióbél, a magocskák. Mégis, milyen boldogan énekel!
A gyerekek rosszkedvét, mintha elfújták volna. Cikória több, mint egy órán át beszélgetett velük, és a csevegésnek csak az óvónők ebédre hívó hangja vetett véget.
A következő héten, amikor Cikória arra járt, a gyerekek nem voltak az udvaron, de a résnyire nyitott ablakokból vidám gyerekzaj hallattszott ki, a fákon pedig szotyi -, és fincsi faggyúcsomagok csüngtek.

A nő ekkor döntötte el, hogy teremt egy boldogság-szigetet.
A legkézenfekvőbb megoldás egy üzlet volt, ahol a saját maga által varrt ruhákat árulhatja. A legtöbb ember szeret vásárolni, vagy legalább nézelődni. Illetve szerettek volna, de sajnos, a legtöbb eladó mogorva volt, el sem tűrték, hogy a szegényebbje vágyakozzon egy-egy szép csésze, ruha, játék előtt, vagy, hogy legalább beleolvasson a könyvekbe.
Amikor Cikória megnyitotta az üzletet, azt gondolta; neki olyan boltja lesz, amilyen senkinek a világon.
Ez így is lett.

Hoppá! Lehet, elfelejtettem mondani? Cikória boszorkány volt. Nem, ne arra a seprűnyélen lovagló boszira gondoljatok, aki varázsfőzetét béka nélkül el sem tudja képzelni! Cikória mindig elborzadt, ha arra gondolt, ősei békát, denevérszárnyat, pókkörmöt, macskabajszot használtak a varázsitalokhoz. Sajnálta az állatokat is, de amikor arra gondolt, felmenőinek meg kellett kóstolni a kotyvalékot, a gyomra fordult egyet, de legtöbbször kettőt, sőt, ilyenkor egy kicsit el is zöldült az arca bal oldala.
Ő már modern varázslónő volt. Láthatatlan, hallhatatlan porszívón repült, azt is csak akkor, ha elkerülhetetlen volt. Nem használt állatokat a varázsfőzeteihez. Fakérgekből, kakaskukorékolásból, levelekből, gyökerekből, harmatból, fénysugarakból állította össze azt.

Szóval, Cikória állt a lépcsősor alján, és rémüldözött.
– Hogy fogok kinézni az újságban? Se smink, se hajvasalás, a blúzom foltos, a harisnyám lyukas, Latyak farkára sem kötöttem masnit. (Mert meg kell vallani, Cikória elsősorban nem eladó, nem boszi, hanem NŐ volt.)
– Kicsit toporgott, közben ujjaival csettintgetett (mindig így tett, ha ideges volt, és gyors ötletre volt szüksége), majd kis sikkantás után, felcsillanó szemmel, ölbe kapa Latyakot közölte vele:
– Sebaj, mielőtt „riportozunk”, fényképezkedünk, megkínálom egy kis BuBivízzel.

A riporter a bolt előtt toporgott. Zsebre dugott kézzel, összevont szemöldökkel sétálgatott fel- alá, időnként mérgesen jobbra vagy balra fújt, attól függően, lekonyuló bajusza melyik oldalon zavarta jobban. Jobb kezét szinte percenként kirántotta a kezéből, orra elé emelte, hunyorogva figyelte karóráját.
– Nemdebár Rippancs Rókuszhoz van szerencsém, ugyi? – Perdült Cikória a férfi elé, kedves mosolyogva, és karonfogva a férfit, már nyitotta is a bolt ajtaját.
A férfi először meglepődve hőkölt hátra, hirtelen ellenkezni sem tudott, így megadóan követte nőt az üzletbe.

Odabent túlestek a szokásos bemutatkozáson, és Cikória elnézést kért a késésért.
– Ha nem bánja, felakasztom a kabátját a fogasra, és kezdetnek készítek egy isteni teát. Szereti a teát? Ha nem, az sem baj. Remek kávét tudok készíteni. Muszáj valamit elfogadnia, bocsánatkérésem okán!
Magában alig várta, hogy megkínálhassa vendégét BuBi – vízzel. De a BuBi – vizet sajnos nem lehetett csak úgy… osztogatni. Kellett hozzá egy mosoly. A riporter azonban olyan képet vágott, akár egy mérges rozmár. Azonban, mit tehetett volna mást, levette a kabátját, és leült az egyik faragott lábú székre.
Cikória sürgölődött, forgolódott. A kis, elszeparált konyhasarokban vizet tett fel forrni, közben a függöny mögött, titokban, a még otthon pillekönnyűvé, retikül – méretűvé varázsolt bőröndöt halkan eredeti nagyságára változtatta vissza. Ebbe pakolta otthon az új ruhakollekciót.
Ezalatt könnyed csevegésbe kezdett Rikkancs Rókusszal, majd nekilátott megtölteni a polcokat, ruhaakasztókat.
Rókusz pár perccel később szemmel láthatóan enyhültebben üldögélt teaszürcsölgetés közben. Mosoly azonban még nem bújt elő a bajusza alól.
Kérdéseket tett fel Cikóriának, figyelmesen hallgatta a válaszokat, néha jegyzetelt. Egy idő után egyre kedélyesebben beszélgettek.
– Cikória kedves! Bemutatná nekem a boltját? – kérdezte a nőt, miután rend lett.
– Ó, hogyne, örömmel. Nos, amint láthatja, ebben a baloldali nagy tölgyszekrényben vannak azok a ruhák, amik nem férnek ki a polcokra. Még az ükanyámé volt, ebben tartotta a pókokat, varangyo…akarom mondani a rongyokat – sietett kijavítani a mondatot, magában pedig három csípésátkot szórt a füle tövére, amiért majdnem elárulta magát.
– A jobboldali falon, a polcokon tartom a ruhákat. Nézze ezt a csodás lila buborék- mintás nadrágot! Milyen jól fog állni Mónikának! Vagy ezt a kék bársony blézert!  Simán el tudom képzelni Vali néni kislányán, jól menne a kék szeméhez. Vagy mit szól ehhez a ragyogó, piros kötött pulóverhez?
Ivott pár kortyot a teából, közben a csésze pereme felett szemügyre vette, vidámodott-e Rókus. A férfi figyelmesen, de kedvetlenül üldögélt, ujjai közt tollával játszva.
– A ruhák felett tartom a csészéket, poharakat, amikben kedves vendégeimnek frissítőt szolgálok fel. – A szekrény melletti polcon foglalnak helyet a szívószálak. Ezekre mindig szükség van – tette hozzá sejtelmesen mosolyogva.
– És mi van a függöny mögött? – kérdezte Rókus a háta mögé mutatva, ahol a fal egész hosszát gyönyörűen telehímzett függöny takarta.
Cikória odasétált a függöny széléhez, majd kis hatásszünetet tartva elhúzta azt.

A függöny mögött az egész falat tárló borította, kis rekeszekre osztva. A rekeszek mindegyikében átlátszó szódás-üvegek álltak, színesebbnél színesebb folyadékkal tele. A folyadékok minden üvegben forogtak, keringtek, zsongtak, búgtak, a bennük található buborékoknak köszönhetően. A zöldben cikáztak, a pirosban forogtak, a kékben keringtek, a sárgában fel-le jártak, a rózsaszínben lassan ide-oda libbentek.
A buborékok zsongása, búgása csodálatos zenét alkotott.
– Ó! – Szakadt ki Rókusból.
Cikória elégedetten, mosolyogva figyelte a riporter reakcióját.
– Soha életemben nem láttam még ennyire gyönyörűt. És ez a zene! – tette hozzá sóhajtva.
A  tollat, jegyzettömböt letette a mellette lévő kisasztalra, és tenyerébe támasztott állal figyelte a csodálatos szín- és hangjátékot. Arca közben kisimult, szemöldökei sem ráncolódtak már. És a bajusza! Bajusza két vége észrevétlenül csigába göndörödött, és megállapodott orra két oldalán. A látvány annyira komikus volt, hogy Cikória majdnem hangosan felkacagott.

Rókus egyszer csak ölébe ejtette kezeit, ránézett a varázslónőre, és… elmosolyodott.
– Köszönöm Cikória –mondta.
– Igazán nincs mit, kedves Rókus, válasszon egy üveget, kérem, kóstolja meg boltom frissítő-specialitását, a BuBi vizet!

Negyed óra múlva Rippancs Rókus teljesen más ember lett, mint amikor a boltba betért. Nyugodt volt, vidám és kedves. Úgy társalogtak Cikóriával, mintha ezer éve ismernék egymást.
– Hopp, drága Cikória! Lassan mennem kell. Szeretnék pár fotót készíteni a cikkhez, ha nem bánja. Ennyi gyönyörűséget muszáj megmutatni másnak is.
– Rendben. – felelte a nő, majd így folytatta:
– Két feltételem van. Egy: nem fotózhatja le a Bubi vizes üvegeket, és nem is beszélhet róluk, mert akkor elvész a boldogság hatása, ereje! Mindenkinek magának kell megdolgoznia az örömért, mindenkinek magának kell rábukkannia saját boldogság-forrására. Segítheti őket azzal, hogy megtanítja őket mosolyogni. Egy mosoly, és leomlanak a legszigorúbb falak is. Ugye így van kedves barátom? – kérdezte huncutul.
– A másik feltételem: mivel nem volt időm kifesteni magam, a fejemet nem fotózhatja le. Viszont a kezemben fogok egy fotót magamról, amin nyaktól felfelé látszom csak, azon egészen jól nézek ki.
– Ó, drága Cikória, maga mindenhogyan gyönyörű – szakadt ki Rókusból –, de természetesen kívánsága számomra parancs.
– A fényképezőgép aztán csak kattogott, kattogott…

– Így kezdődött Cikória igazi sikere, és ettől fogva kezdett egyre több mosolygós ember sétálni az utcákon.
Hogy ez Cikóriának, vagy a BuBi-víznek volt-e köszönhető? Azt mindenki döntse el saját maga!