A nő a buszmegállóban a járatra várt. Esett a hó.
A nyár elején „turkált” térdig érő krémszínű bőrcsizma (1500-re lealkudta) kicsit szűk volt, enyhén szorította – ma vette fel először, de sebaj! Majd betöri.
Tőle pár méterre a falu elmeotthonjának két lakója toporgott, tisztesen felöltözve.
„Szegények. A büdös életben nem tudnak beleolvadni a tömegbe. Egyszerűen az arcukra van írva…”
A Credo – busz majdnem tele volt utassal.
A balközép-tájékon ült le egy fiatalember mellé. A két bolond előreengedte felszálláskor, ennek az lett a következménye, hogy mindketten rátapostak jobb csizmájának orrára, amikor ő már ült, amazok meg elsiettek mellette a busz hátuljába. Elnézést kértek, és ő, a társadalom korrekt tagjainak tekintve őket, egy „sebaj”-jal nyugtázta.
A menetidő a közeli városba 13 perc volt a Volántörvény szerint.
Mindig sokallta ezt az időt, jobban szeretett kocsival bemenni, de ma kedvesre esett az autóhasználat.
Abban a 13 percben igyekezett elfoglalni magát. Nézte a tájat, hátha talál valami kis változást. Baloldalon, hosszan, a tavasszal kivágott nyárfák hiánya még mindig megdöbbentette, főleg, mert mögötte szántó terült el, és nagy volt a kontraszt, a változás a tér miatt.
Jobbra fiatal akácos suhogott, mértani pontosságú sorokban.
Volt, amikor idegesítette az egyhangúság. Pár éve, egy útitársától ellesett egy nagyszerű játékot, ezzel foglalta el általában magát. A jegyet sodorta, pödörte össze. Minél vékonyabbra sikerült, annál nehezebben tudta összenyomni a sodormányt.
Ma nem volt kedve ehhez a marhasághoz.
Figyelni kezdte az utasokat.
A mellette lévő fiatalemberre nem mert ránézni, így is zavarta kicsit az intimszféráját a fiú.
Előtte a húszas éveik elején járó pár ült. A két ülés között látta a lány szőrmegallér-alapú, ragyogó hajjal keretezett profilját. A lány időnként pipiskedve eltűrte haját a füle mögé, hogy művészien megformált, rózsaszínre festett, fekete motívumokkal ékes, hegyes körme a fiú szeme elé kerüljön.
”Ragadózó” – mosolyodott el magában a nő.
A fiúnak csak a feje tetejét látta. Kese, már most ritkuló haj, kevés, apró korpával pettyezve.
”Koleszos, túlteng benne a hormon” – vonta le a konzekvenciát a nő.
A következő faluban harminc körüli anya, és lánykája szállt fel.
A kislány sebbel-lobbal indult hátra, majd, amikor tudatosult benne, milyen sokan vannak a buszon, a lendület megtört, és barna szemeiben kialudt a határozottság. Megállt, visszanézett az anyjára.
– Ülj le! Oda! – adta ki az asszony az ukázt, ő maga állva maradt (éppen a fiatal pár mellett), és semleges képpel meredt ki az ablakon, a szántóföldre. Fekete pufi-kabát, kék melegítő- alsó, sportcipő volt rajta.
”Sportlédi” – szalad be a nő agyába, de rögtön el is szégyellte magát. „Nem elég szegénynek a rózsaszín- körmű, csinibaba – kontraszt, még én is zrikálom itt magamban…”
A kislány még abban a korban volt, amely kor leplezetlenül, szemérmetlenül, szemrebbenés nélkül figyeli a környezetét, kortól, nemtől, cselekedettől függetlenül.
Ő a pár fiútagját pécézte ki.
Barna szemeit – melyek kiköpött anyja szemei voltak – ráfüggesztette, és csak néha emelte le róla, amikor is anyjára lesett. Orra apjáéra hajadzott (vagy valami más felmenőjére), mert íve egy ponton megtört, „megsasodott”, anyjáé viszont egyenes volt, akár a szeg.
A lány és a fiú észre sem vette.
Az asszony is néha rákapta pillantását a fiatal párra, majd ugyanolyan gyorsan el is fordította tekintetét. Ő már rég nem volt abban az ártatlan korban, hogy holmi szerelmespárokat megnézzen, pedig de szerette volna kifürkészni, tudni, mitől működik köztük…
Szép arca, akár egy indiánlányé. Egyetlen szem festék nélkül is gyönyörű volt, hiába hagyott rajta már most nyomot a mindennapi kínlódás.
”Én bezzeg pingálhatom magam…olyan vagyok, mint valami puffadt csuri a lyukas eresz alatt…”
A nő balra nézett, a vele párhuzamos üléspárra.
”Óóó…” – rántotta fel a szemöldökét.
”Egy igazi, békebeli parasztbácsika a buszon. Micsoda meglepetés!”
Valóban. Manapság nem látni minden nap igaz öregembert busszal utazni, de még a faluban sem fordulnak elő olyan sűrűen. A nyolcvan év felettiek egyre ritkábbak, akár a hamisítatlan Kisüsti, a tőlük fiatalabbak pedig már egy új kor öregjei.
Az öreg fején bundás „puncisapka” ült. Még gyerekkorában nevezte el így a nő, a fejfedő alakja miatt.
Az apró, összement arcnak seszínű – kék szeme párja volt. A fakult írisz kiismerhetetlenné tette a pillantást. Ez a nézés… semmilyen volt. Olyan, mint akinek nincs, ami számítson. Ennek a tekintetnek nem számított sem intimszféra, sem fiatal pár, kislány, anya, turkálós csizma (1500-ért), rózsaszín köröm meg pláne nem…
A tekintetét majd’ egész végig kint tartotta, az út vége felé állt neki kezének gyökerig gombás, barna, szaggatott körmeit piszkálni.
A kopott, barna irhakabát akkurátusan össze volt fogva, óriási fa gombokkal.
A nőnek, amikor a nadrágjára nézett, megint csak felszaladt a szemöldöke. Fekete-ezüst-barna, ezeréves brokátgatya volt rajt. Ő hordott ilyet süldőlány-korában, csak az miniszoknya volt. A kép egy pillanatra előhívta a bolondos, gondtalan idők érzését, és a nő elmosolyogta magát, nem bánva azt sem, ha hülyének nézik.
”Kettő mellett elfér egy harmadik is” – suhant át a fején, mert eszébe jutott a két bolond valahol a busz hátuljában.
A barna csizma frissen boxolt, volt, és vagy 20 éves. A lábbeli mérete, a papához képest meglepően nagy méretnek tűnt.
”A láb nem megy össze? Csak az ember? Biztos kényelmes…”
Úgy nézte az öreget, akár a kislány a fiatal párt.
Most ő is kislány volt, bámult valami számára ismeretlenre, újra, előtte állóra…
Az öreg észre sem vette.
A 13 perc lassan a végéhez közeledett.
A busz befordult a városka határába.
Az előtte ülő fiú odabújt szerelméhez, és megpuszilta. Az anya „semmisemtörténiképpen” – arcot vágva dőlt kicsit a busz mozgásával együtt.
Az utolsó pár percben a házakat nézte, ujjai közt forgott a sodrott jegy.
Már nem érdekelte egyik útitársa sem, gondolatban rendszerezte a városban elintézendő tennivalóit.
Elsőnek szállt le a Credóról.
Utána héten mesélte a sofőr, aki a hajnali járattal munkába vitte, hogy meghalt az öreg.
Ott, abban a körülbelül két percben, amíg nem figyelt rá.
Csendben, észrevétlenül… olyan semmilyenen.
A nő sajnálta, hogy nem figyelt, nem tanult…
”Lám, egyel kevesebben utaztunk hazafelé…”
Ujjai közt szaporán, villámsebesen járt a sodrott jegy.