A köpés teljesen váratlanul érte. A meglepetés szétáradt és kitágult benne, nem is értette utólag, hogy nem repedt ki a bőre. Minden megváltozott egy pillanat alatt. A nappali falaiból kiszöktek a színek, a kanapé tarka huzata kifakult, a növények sejtjei kipukkadtak: elpárolgott belőlük a zöld. Az ablakon beáramló fényt elnyelte a döbbenet: tapintani tudta volna a sötétséget. Minden ködös párában úszott. Az érzései lekushadtak, egyetlen egy maradt csak, de az óriássá nőtt, betöltötte a teret, felkúszott a plafonra is, a vállára ült, bebújt a bőre alá és birtokába vette a szívét, tüdejét, a beleit: a félelem. A teste váz nélküli bőrzsák lett, szinte elfolyt ültében. Az a kis világ, ami az otthont jelentette, megszűnt létezni, buroknak lenni.
Az idő gyorsan megindult, nem jutott egyetlen másodperc sem töprengeni arra, milyen egyedül van; a vele szemben ülő nő felugrott, nekiesett, lesodorta a kanapéról.
– Anya, hagyd! – hallotta tompán az idegen fiának megbicsakló hangját, de az, nem hogy befejezte volna a támadást – új lendületre kapott. Tépte a vállait, a ruháját. A blúz felcsúszott a járólapon fekvő nő nyakába, előbukkantak elnyűtt mellei, de nem volt ideje takargatni magát: a földre kerülve a karmokat próbálta letépni a testéről. A lábairól félig lefordult a papucs, nem tudta megvetni, csak kapált, mint hátára esett bogár…
Soha nem érzett még ilyen megaláztatást. Soha nem érzett még ilyen magányt, ilyen gyengeséget, kétségbeesést, ürességet, csalódást: cserbenhagyta önmagát.
Aztán villanás – egyetlen röpke kép, egyetlen szikra: egy fotó… Az asszonyban felágaskodott valami, beledöfött, mint maró árammal töltött fullánk, megrázta minden érzékszervét; a védekező ösztön, az évek alatt összehordott erő és düh meglódult, olyan gyorsasággal száguldott végig benne, mint orkán hátán a hópihe.
A támadó kontúrja kiélesedett.
Ereiben akár a forró, olvadt üveg, nehéz, de villámgyors hömpölygéssel indult meg a vér, izomrostjai acélsodronnyá keményedtek és pengve pattanásig feszültek. A pupillák ponttá zsugorodtak, csak a zöldes-szürke írisz lángolt a szűkre vett szemrésben.
Már csak ő volt és a betolakodó, aki minden ízében megalázta és bemocskolta azt a helyet, ami az otthona volt. A konyhát, ahol a gyerekeinek enni adott, a fürdőt, ahol lemoshatta magáról a piszkot, a nappalit, ahol varázslat folyt: elmerülhetett a könyveiben, más világokban, életekben, a hálót, ahol szerelmeskedett, a helyet, ahol, ha kinézett az ablakon, látta az erdőket, az erdőit. Már csak ő volt és az ellenség, akit meg kellett semmisítenie.
Elkapta a nő vállait markoló kezét, lökött rajta, majd felugrott. Az összes tisztességes asszony ereje markolt. Az összes tisztességes asszony lökött, ugrott, tépett, mart, rúgott benne, és üvöltött belőle.
Gyorsan végzett. Gyorsan győzött…
A kitépett, vörhenyesre festett hajcsomókat újságpapírral fogta össze, és kéjes örömmel nézte, hogyan zsugorodnak, majd égnek el a tűzben. A kanapét ecetes vízzel átkefélte, a járólap barna csempéit egyenként dörzsölte át. Addig szellőztetett, amíg az átsuhanó hideg huzat nem festette kékre a körmeit.
Nem sírt. Sem közben, sem utána. Azóta sem.
De soha többet nem tudott átmelegedni otthona falai közt. Sem nyáron, amikor a fák levelei kókadtan csüngtek, és a fű szárazon roppant a láb alatt. Sem télen, hiába vörösödött ki a kandalló oldala.
Állandóan fázott. A fázás olyan volt, mint kinőtt kezes-lábas, ami kiszorította a felszín alatt futó erekből a meleget.
A bizalom odaveszett.
Mindörökre.