A gyűrű pörgött. Szédületesen gyors volt, valódi formája szemmel követhetetlen.
Csúcsán egy pontban összegyűltek a napsugarak, fejedelmi ragyogással megkoronázva a keringőt.
Szikrázó aranygömb forgott a zongorán.
A hulló, salétromos vakolatú roggyant házban az öregasszony vacsorához készülődött. Fáradt, lassú, megfontolt mozgással ingázott a tűzhely, az asztal és a stelázsi között. A sifonért, amiben a pár, kopott mázú, hajszálrepedésekkel pókhálózott fajansz-tányért meg a pár lepattogzott zománcú fazekat, lábast tartotta, évekkel ezelőtt eltüzelte. Egy percig sem sajnálta. Egyféle háborúnak fogta fel a szúk ellen, melyek éber éjszakái alatt rendkívül bosszantották végtelen percegésükkel.
– Nesztek dögök, ezt nektek! – mondta, amikor izzadtan, vörös arccal pakolta a szekrény széttrancsírozott darabjait a kályhába, és gonosz mosollyal nyugtázta a kis, pukkanó hangokat, ahogyan a bogarak a tűzben szétdurrogtak.
Farkasfagyasztó hideg volt azon a télen, csak remélte, hogy az idén is megússza. Nem nagyon volt már mit eltüzelni, és nem nagyon volt már mivel betömni az öreg, összeaszott ajtók, ablakok réseit. A dunyha tolla is csak csomósodott, egyre több szigeteletlen területet engedve a húsa felett a hidegnek éjjelente.
A prósza illata betöltötte a konyhát. Elkúszott a sparhelt korommal felújított platóján, végigsiklott a lavórban elterülő kézmosóvíz felett, beslisszolt a nagy ruhásszekrény nyitott ajtaján, megcirógatva a pár maradék „ünnepit”, majd gyors kanyart téve a megvetett ágyra simult.
Az étel aljára lesüllyedő szilvalekvárcsomók enyhén odakapott, pikáns, füstös aromája a prósza-illat után eredt.
Az asszony elégedett arccal, kicsit megpörkölt ujjakkal csapta be a sütő ajtaját. „Jó dolog a kukorica” – gondolta közben.
Fogasra akasztotta a zsíros pruszlikot, majd kezet öblített, csak úgy, szappan nélkül. A maradék aludttejet odacsattantotta a macskának – a cirmost valamikor az árokpartról kotorta össze. Félig, egyoldalasan elkopott alumínium-kanállal (még nászajándékba kapta) porcukrot szórt, majd, míg a vacsora hűlt, könyökeire támaszkodva, homlokát két, összekulcsolt ujjaival támasztva elmondta az asztali áldást.
Odakint szelíden esett hó.
Két nap múlva a hideg rekordot döntött. A dermedés eltömte a zárakat, eltörte a fagyhatár-közeli vízvezeték-csöveket. Kenyeres-kocsik hűltek árokba fordultan.
Nem maradt egy darabka gyújtósa sem.
Napközben az ablakon a jégvirágok csodásabbnál csodásabb hajtásokkal, rügyekkel kápráztatták el az öregasszonyt, aki csak dolgát végezni kelt ki az ágyból. Igyekezett minél többet aludni, de ha becsukta a szemét, a mozi ott folytatódott, ahol abbamaradt. Élete filmje megállíthatatlanul pergett. Látta dolgos gyermekkorát, a cselédmunkát, hallotta a csúfolódást a háta mögött merev térde, bicegő járása miatt. Érezte az avas, bennfelejtett kolbászok szagát, melyeket a férje lódenkabátja belső zsebébe rejtett – előle. Újra sajogtak hátán, derekán a megfeketedett, feldagadt véraláfutás-hurkák.
Minden kockát, minden emlékmozaikot megforgatott. Békésen engedte őket közel magához, tárgyilagosan vizsgálta, aztán új képre ugrott.
A nyugalom azonban látszólagos volt. Egyre jobban reszketett, de nem a hideg rázta. Óriási energiájába került kint tartani, kívül rekeszteni egy képet. Az erő aztán elfogyott.
A zongora…
A kép élesen, bántóan tolakodott be először részletekben, majd egyre tömbösebb, nagyobb darabokban képzelete látómezejébe. Sötét színe, akár a legnemesebb ébenfa. Fényes, tükörfelületté lakkozott teste, karcsú lábai erőszakosan kirekesztettek minden mást. Nem látta már a küszködést. Nem érezte a sóvárgást. Nem vágyta az elszalasztott, elhagyott lehetőségeket.
Nem számított már egyetlen átélt kín sem. Csak a zongora és ő voltak.
A könnyek belefolytak a fülébe. Kis, ázott foltokban sötétedtek a párnahuzaton, átáztatva a cihát is.
A hangszert egykor első szerelme, gyűrűs vőlegénye vette többévi spórolt pénzén. Aztán elesett a fronton.
Sokáig zokogott. A csendben saját, szabadra engedett érzéseinek megtestesülése bántóan visszhangzott a fülében. Most jó lett volna, ha perceg a halálba küldött szú-sereg…
Hajnaltájt felkelt, felöltözött. Kinyitotta a kulcsra zárt tisztaszoba ajtaját. A jéghideg, vaksötét szobában leült a zongora elé. Óvatosan felnyitotta, majd reumától deformált ujjaival lassan ráfogott a billentyűkre.
A hangolatlan test bántóan válaszolt az érintésekre.
Az öregasszony azonban csak azt az utolsó gyönyörű, mindent elmondó dallamot hallotta.
Az egykori búcsú melódiáját.
Aztán ellökte magát és elindult a sufniba a fejszéért.
Életben akart maradni.
(Köszönöm nagymama.)