Szőke pikk-pakk konty, kék selyemsál, 
rózsaszín pulóver, farmer, lapos sarkú bőrcipő.
Csinos nő; van stílusa.
És ahogyan megy… Mit megy! Vonul!
Tanítani lehetne, mert szinte művészet, ahogyan a margarétás szövettel bevont fűzfavessző-kosarat viszi, hordja. Felkarja felsőtestéhez tapad, a kosár füle könyökhajlatába szorítva, csuklója szelíd, kecses ívben forrasztja össze alkarját a kézfejével, az ujjak végén félhosszú, gömbölyűre reszelt, pirosra pingált körmök villognak. A kosár minden lépésnél együtt ring a csípővel; a nő és a margarétás szövettel bevont fűzfavessző-kosár akár egy tangó párosa: összeforrva táncol…
A csemegés pult előtt álló szedett-vedett, szinte odaszórt népség végére áll. Az illata is jó. A sor – mit ad isten! – pillanatok alatt rendeződik. A nyakak megnyúlnak, a gerincek kiegyenesednek, a lármázás zsibongássá, nesszé, majd halk beszélgetéssé nemesül.
A nő várakozás közben néha hátrasimítja homlokából, halántékáról a vélt, rakoncátlan hajszálakat. Álla emelt, arca mozdulatlan. Szemhéjából csak halványkékre színezett keskeny sáv látszik, a többire rákonyul a középkorúság petyhüdtsége. Az orr egyenes vonalú, az arcbőr sima; a pihék elfedik az apró ráncokat. A száj festetlen, üderózsaszín. Az ajkak valami dacos duzzadtsággal teszik fel a nőre a koronát.
A levegő szinte sistereg…
– 20 deka párizsit kérek – szól, amikor a sor rákerül, aztán suta, röpke szünet után hozzáteszi: – a macskámnak lesz.
A mögötte álló alacsony, festetlen, rövid, barna hajú, szürke szabadidőruhába bújt nő (az illata jó, álla emelt, arca mozdulatlan, szemhéjára rákonyul a középkorúság petyhüdtsége, az orr pimaszul fitos, arcán a pihék elfedik az apró ráncokat) szemöldökei egy pillanatra felszaladnak, majd aláesnek, hogy a szemek résnyire tudjanak szűkülni.
(A kék bolti bevásárlókosár moccanatlanul, masszívan lóg a kezéből, benne hevenyészetten összehajtogatott reklámtáska.)
Most ők ketten állnak a sor elején. A mögöttük állók között van, aki a szőkét, van aki a barnát vizslatja. Pedig semmi igazán érdekes nincsen bennük… Nincs három kezük, nem túl szépek, vagy túl rondák, nem hangoskodnak, nem túrják az orrukat, nem kokettálnak senkivel és semmivel. Egymásra sem néznek. Amolyan … kívülállók, mégis valamiképp, valamiért összetartoznak. Akár a hideg és a meleg, a fekete és a fehér, a zsák és a foltja.
– 20 deka párizsit kérek – mondja a barna az eladóra nézve, majd tüstént hozzáteszi, hogy a másik is hallhassa: – Balázsnak, a fiamnak lesz.
Úgy fizetnek, és úgy mennek ki a közértből, hogy egymásra sem néznek.
Az egyik emelt fővel, egyenes derékkal, szürke szabadidőruhásan, tömött reklámtáskásan, gyors léptekkel, energikusan fordul be a játszótér sarkán, majd tűnik el.
A másik ellenkező irányba indul, feje lehajtva (most látni csak, hogy a haj töve lenőtt, kivirít az őszség), lassú mozdulattal épp’ egy elszabadult sprőd tincset tűz a füle mögé (körömvégein a lakk lekopva), háta hajlott (a rózsaszín pulóver hónaljvonalában egy szem leszaladva), orra végén elcseppenni készülő könny vagy takony – olyan mindegy…
Ő is befordul a maga utcasarkán, és ahol már nem látja senki, óvatosan kibontja a párizsit, egy szeletet négyrét hajt, és bekapja.
A többit gyengéden visszacsomagolja, belesimítja a margarétás szövettel bevont fűzfavessző-kosárba, majd lassan elindul.
A kosár minden lépésnél együtt ring a csípővel; a nő és a margarétás szövettel bevont fűzfavessző-kosár akár egy tangó párosa: összeforrva táncol…