Dió Péter valóban olyan volt, mint a dió. Dióbarna nadrágban járt télen-nyáron, dióbarna kabátot, pulóvert, pólót húzott magára. Az öltözéket fent dióbarna „bezbóll” sapka – így mondta: bezbóll – koronázta; lent (minő meglepetés!) dióbarna cipő zárta.
A haja vékony-erőtlen de szapora szálú, napon lógó-száradó, esővel-jéggel agyonvert, hóval áztatott, seszínű-fakó dióhéjszín, orra alatt – csak egy árnyalattal, de barnább – bajusz.
Talán a vére dobbanása is barna volt…
Kemény volt, feltörhetetlen, megfejthetetlen. És ettől volt Dió Péter igazán Dió Péter.
Amerre járt, melegbarna lett a levegő. Az ég, a fű, a víz … csitt-csett: barna lett; szinte csak azért, hogy Dió Péter elvegyülhessen: nem akart ő látszani.
Régóta nem akart már ő látszani…
Az évek alatt kifejlesztette az Igazi Dióságot. Kemény lett, környezetbe olvadó, kerek, hogy elgördülhessen gyorsan, hirtelen, ha arra szottyan a kedve, vagy ha a kényszer úgy hozza. Egyenes tartással járt, vállait kissé előredöntve hordta: ha gurulni kellett, csak összerántotta magát, és ott sem volt…
Egyre gyakrabban kellett gömbölyödve menekülnie: egyre többen lestek rá; egyre több fogsor csikordult össze a láttán. Egyre többször fordult elő, hogy vastag fűztörzshöz kellett simulnia, mohos sziklarésbe préselődnie, sikátorba surranva mentenie barna húsát. Még talán önmaga elől is futott…
Nem volt ő rettenetes, dehogy! Egy legyet sem tudott volna agyoncsapni, gyenge volt, mint a nektárt vesztett akácszirom – mégis tartottak tőle. Vajon miért? Hiszen kedves volt, akkor is, ha szapulták. Nem vitatkozott, csak halkan, szinte alázatosan kért – ha kért.
Szó nélkül, szinte érzéssel szúrta botjára az eldobott papírzsebkendőket. Kecsesen csippentette fel az eldobott csikkeket. Puhán pottyantotta egymás után a kék szemeteszsákba a kiürült, elhányt műanyag- és üvegpalackokat. Szeretettel gereblyézte a fűre hullott szél-leverte, emberkéz-letörte gallyacskákat. Némán kente, majd tekerte be a fák sebeit, csak arcának barnasága sápadt el olyankor, és írisze feketült el, akár a föld.
Nem korholt ő senkit, aki bántotta őt, vagy drága parkját. Nem dorgált egyetlen hanggal sem senki emberfiát. Csak mélyen nézett az emberek szemébe, megvárta, míg azok elkapják pillantásukat, aztán egyenes tartással, vállait kissé előredöntve elsétált, vagy ha a helyzet úgy hozta: gömbölyödve menekült.
A kofánál – aki nem szégyellte a hályogos szemű öregeknek odaválogatni a poshadt mandarint, férges répát – sem kritizált semmit. Ha rajtakapta, egyszerűen orvosolta a zsiványságot: kivette a zacskót a becsapott kezéből, visszazúdította az árut a többi közé, majd komótosan kiválogatta a portéka javát.
Kutya nem kóborolt a városban, törött szárnyú kismadár nem hevert az aszfalton, ha Dió Péter arra járt. Rendben szórták fényüket az utcai lámpák éjszakánként, és nem hevert egyetlen részeg sem a hideg flaszteron.
A legtöbben nem is tudták, hogy Dió Péter létezik. Akikkel jót tett, nagyot köszöntek neki, volt, hogy meghívták egy kávéra, sörre, amit ő szelíd, félénk mosollyal utasított vissza. Ezután ők is betartották a három lépést; volt benne valami titokzatos: talán a némasága okán, a diósága miatt… A többség… a többség pedig nem is tudta, hogy van valaki, valaki, aki kemény, feltörhetetlen, megfejthetetlen; eltakarítja a mocskot, segít a rászorulókon, és ha úgy hozza a végzet, elgördül gyorsan, hirtelen, ha arra szottyan a kedve, vagy ha a kényszer úgy hozza.
Azt mondják a városi őslakosok, nem volt mindig ilyen. Nagyhangú, kötözködő, piros arcú, szálkás ember volt. Azt mondják, régen nagy hivatalt töltött be, és eladta volna a lelkét is, ha az ördögnek kedve szottyan rá.
Azt mondják a városi őslakosok, egyszer régen, nagyon régen, pár fillérért kicsalt több mázsányi diót egy reményvesztett asszonytól, akinek a férje meghalt egy karambolban. A többmázsányi diót felhordatta az udvarában a roskatag szénapadlásra száradni.
Azt is mondják, hogy a többmázsányi diót nem bírták el a korhadt deszkák. És azt is mondják, hogy amikor a többmázsányi dióval terhes, korhadt deszkamennyezet leszakadt – alatta játszott a kisfia…