Vihar volt. Az a fajta égzengés, ami a klasszikus horrorfilmek elengedhetetlen tartozéka. Koromsötét, zúgó szél, a tájat időnként dagerrotípia-szerűen bemutató villámfény, ami beleég az ember retinájába. A csattanás lármája; a felhevült levegő összecsapása a szomszédos légtömegekkel, amitől ijedtében az ember minden véredénye beszűkül…
Koraeste volt, az öreg nem akart még begyújtani, de a vihar hideg széllökései bekúsztak a vetemedett ablakok résein, benyúltak a pulóvere alá, viszolygást keltő libabőrt okozva.
A macska összegömbölyödve feküdt a vetetlen ágyon, a párnához bújva, jó ideje meg sem moccant.
Az öreg erőt vett magán, felöltözött, elindult a pincébe szénért.
A lejáróban egykedvűen fordította rá belülről a pinceajtó riglijét, nehogy a szél kicsapja azt.
Bal kezében ütött-kopott, elfeketedett szenesvödröt tartott, amibe belecsepegett a szürke, avítt ballonkabátról lecsorgó esővíz.
Levette fejéről az „esőkalapot” (még Terka nevezte el így), majd kétszer, lassan, rövid ívben megrázta, aztán újra feltette. Az áram már vagy fél órája „elment”, de ösztönösen a kapcsolóhoz nyúlt. Persze, nem gyulladt fény, ezért letette a vödröt, ami halk koppanással üdvözölte a betont.
Kézfejével törölt egyet az orrán, hátratolta a kabát hosszú szárnyait, majd beletörölte kezeit a nadrágjába. Benyúlt a kabát belső, mély zsebébe, széles alapú gyertyát, és gyufát vett elő. Csak a harmadik száltól lobbant lángra a kanóc. Az elégett gyufaszálakat a falba lévő kis üregben megbúvó konzervdobozba dobálta.
A vödör füle idegkarcolóan nyüsszentett, ahogyan felemelte.
Lassan lépdelt lefelé, egyesével, fokról-fokra a meredek lépcsőn, maga elé tartva a gyertyát, vigyázva, nehogy a huzat eloltsa. A vödör minden lépésnél hintázott egyet. A lépcsőfordulóban figyelt fel rá, hogy ujjaival milyen görcsösen szorítja a vödörfül fa fogóját.
– Mi a fene… Csak nem félek! – morogta meglepetten, majd hozzátette: – Sebaj! Itt a vödör, vigyáz rám – vigyorgott bele a félsötétbe, azért lazítva a szorításon.
A szénkupac megnyugtatóan terpeszkedett a sarokban. Az öreg megint elégedetten konstatálta: kitart tavaszig. A gyertyát felrakta az ablakfülkébe, majd a lapátért nyúlt, és elindult a halom felé. Pár lépés után megtorpant, mérgesen ciccegett egyet, majd visszament a kitört üvegű ablak alá. A lapátot nekitámasztotta a falnak, hóna alá fogta a kabát szárnyait, és a sliccéhez nyúlt.
Gyűlölte, hogy nem tud rendesen vizelni. „A kutyák hugyoznak így, „szaggatottan” szokta Terkának mondani, aki eleinte nevetett ezen, de később már csak elengedte a füle mellett. Megunta – gyakran hallotta.
Nem szeretett már enni sem. Terka általában gondoskodva elétette a „hideget”, az ő feladata volt az étel utáni csatatér felszámolása.
És a főztje…
Istenem, milyen jókat főzött! A gulyásleves tetején gyöngyöző piros karikák… A pörkölt sűrű szaftja, ahogyan megszínezte a nokedlit, meg a terítőt… Hányszor kiabált vele az asszony emiatt… „A jó ételhez nagy kanál, és nagy mozdulatok kellenek. A nagy mozdulatokat meg nehéz kordában tartani.”- szokott replikázni.
Még a vajas kenyér is ízesebb volt, ha ő kente…
Mostanság a közeli menzáról hordta az ebédet. Ízetlen, színtelen, tartalmatlan koszton élt, de legalább olcsó volt. Ha nagy néha erőt vett magán, megmelegítette, tányérba rakta, de általában úgy, azonmód, hideg zsírral megspékelve a tetején ette ki az ételt az éthordóból – már ha kiette….
Összefutott szájában a nyál, ahogyan szemében a könnyek is, akárhányszor Terka főztjére gondolt. Igyekezett ezeket az emlékeket elkerülni, mert a könnyek akadályozták a látásban. Legalábbis ő ezzel magyarázta… Általában, minden emléket gyorsan szélnek eresztett, ha azok „beköszöntek”, márpedig ez sűrűn előfordult.
Tíz hónapja – amióta a felesége meghalt – nem szeretett ő már semmit.
Egyedül a macskasimogatás közben érzett valamit, amúgy üresen, petyhüdten lógott benne az érzéstarisznya – a lelke.
Az inger noszogatása felgyorsította a mozdulatait. A cipzárba kivételesen még az alsónadrág sem akadt bele. A vizelet – szokás szerint – nem akart megindulni. Az öreg egy szellentést is világra segített, mire végre – megkönnyebbült sóhajtól kísérve -, a hasprés erőszakának engedve a prosztata megadta magát. Nem hozta meg a totális megnyugvást a hólyagidegeknek, de legalább a szénlapátolásnak már nekiláthatott.
Éppen a csőben rekedt utolsó cseppektől szabadult, amikor a gyertya elaludt.
– Hogy a rosseb egye ki a beled! – jegyezte meg meglepetten, a szélnek, a gyertyának, és úgy általában, az egész világnak címezve a mondatot. Felhúzta a cipzárt, a kabát szárnyai surrogva hullottak alá.
Benyúlt a gyufáért, de a reumától eltorzult ujjak most nem engedelmeskedtek, és a doboz belezuhant a vaksötétbe. Az öreg, kezeit a combjára helyezve lassan lehajolt, majd jobb kezével támaszt keresve a földön, egyik térdét a porba eresztette. Körbetapogatta maga körül a földet, a gyufa sehol… A másik térdét is leengedte, a sarkára ült, és belebámult a vaksötétbe.
A vihar elvonulóban volt. A villámlás, és a halkuló mennydörgés közötti idő egyre hosszabbra nyúlt. Az öreg nem csak a gyufát, hanem az időérzékét is elveszítette. A lábai elzsibbadtak, derékizmaiba élesen bele-belehasított a görcs. Feje kókadtan előrelógott, észre sem vette, hogy az „esőkalap” leesett a fejéről.
Jó volt ez a kín, ez az „elanyátlanodás”…
A könnyeket csak akkor törölte le, amikor azok telítették a jó centis szakállat, és csípni kezdték a bőrét. Szipogott, elkente a taknyot a kézfejével, indulni akart, de mégsem mozdult.
Valahogy… nem sikerült. Jó volt itt, a sötétben gubbasztva, végre nem zavarta senki, és semmi, nem úgy, mint „odafent”.
Itt nem zavarták a tárgyak, az élőlények. Az illatok, a hangok. Nem zavarták a csorgó könnyek sem a látásban… Csend volt, és sötét. A béke szigete… Itt nem zavarta az élet, a más élete.
Csak azokat a képeket látta, amik az agyában filmként peregtek, és ő végre megadta magát nekik.
Elhatározásra jutott…
A végrendeletét már Terka halála után átírta, majd a kredenc szemmagasságú polcán lévő levesestálba tette.
Nem volt nagy kunszt megírni, az összes javát a gyerekre hagyja, csak az ósdi írógépet kapja meg a szomszéd kislány (amit még az ócskapiacon vett – leveleket írogatni). Olyan lelkesen püföli mindig…
(Milyen jól elvoltak Terkával, amikor a kislányt az anyja beadta megőrzésre! Az ember szíve elzsibbadt örömében, ha látta őket együtt.)
Hüvelyk és mutatóujjával kidörzsölte a maradék könnyet a szemeiből, mélyen, megkönnyebbülve sóhajtott. Letörölte a szája sarkába tapadt ragadós nyálat – most érezte, mennyire szomjas…
Már megfeszültek az izmai, készen arra, hogy felálljon, amikor a szén alja izzani kezdett. Az öreg hátrahőkölt térdeltében, szemöldöke felszaladt a homlokára.
– Mi a fene! – szaladt ki megint a száján, de csodamód félelmet nem, csak kíváncsiságot érzett. Lassan, kicsit bizonytalanul mozogva felállt, szemével fogva tartva a látványt. Óvatosan közelebb lépkedett a szénkupachoz. Nem érzett sem sülő szénszagot, sem meleget. Bal lábát keményen megvetette a földön, jobb lábát kinyújtotta, és bakancsával óvatosan odébb piszkált pár széntojást.
A fényforrás nem mutatta meg magát, de az izzás kicsit erősödött.
Az öreg, lassan, minden újabb lépés előtt – lábával kitapogatva maga mögött a földet, hátrált, közben a szemét folyamatosan a kupacon tartotta. Akkor sem fordult semerre, amikor háta a vakolatnak ütközött. Kezével végigsimítva a falon, kitapogatta a lapátnyelet, aztán erősen megmarkolta.
Nem kellett sokat dolgoznia.
A padozattal szintben lévő nyílást áttetsző ajtó fedte, csak úgy ontva magából a fényt, sárga színnel befuttatva az öreg arcát, ruháit.
Nem félt. Lehajolt (érdekes módon, most nem érezte a derekát, és a keze is olajozottan mozgott), megmarkolta a kiálló kallantyút, és felemelte.
Először elvakult a fénytől. Szemeit önkéntelenül résnyire szűkítette, majd lassan, hozzászokva a világossághoz újra nagyra nyitotta.
A lépcsősor széles volt, könnyen járható. Az öreg kényelmesen sétálhatott rajta lefelé.
Az első fokra lépve vette észre, hogy a lábán nemhogy bakancs, de zokni sincsen. Gombás nagylábujj-körmei éles, szuvas csontdarabokként emelkedtek ki a körömágyból. Pőre lábainak látványától megtorpant, lebiggyesztette alsó ajkát, és magában megjegyezte: „mi a fene…”, de rögtön napirendre tért a dolog felett, és elindult, lefelé, az ismeretlenbe.
– 83 – jegyezte meg hangosan, amikor a lépcső aljára ért, előtte egyenként, könnyedén véve a fokokat. A folyosó üresen, tükörsima, fehér falaival, végeláthatatlanul nyúlt a semmibe. Fényforrás sehol nem volt látható, mégis, az egész tisztán, hívogatóan ragyogott. Soha, sehol nem érezte még ezt a biztonságos, végtelenül nyugodt érzést, ami eltöltötte.
Az öreg gondolkodás nélkül, határozott, nagy léptekkel indult neki, talpa minden leérkezéskor döngve érkezett a langyos földre, kabátszárnyai mellette, felváltva repkedtek előre, majd vissza.
Ment, ment előre, vonulása tele volt büszkeséggel, eltökéltséggel, férfisággal, még elhasznált, meztelen lábai lendülésének– amúgy komikus – látványa is ezt az erőt támasztották alá. Újra fiatalnak, életerősnek érezte magát, csak a szomjúság zavarta. Néha kidugta fehér, repedezett nyelvét, nyelt egyet-egyet, nyálat próbálva kipréselni a mirigyekből.
A folyosó nem kanyargott se jobbra, se balra. Nem szűkült, és nem tágult. Csak húzta, vonta magával, és ő engedelmeskedett.
Az idő elveszítette a ráerőszakolt jelentőségteljességet.
A járat nem emelkedett, és nem lejtett, így már messziről szemébe piroslott valami. Hamar odaért. Az utolsó pár méteren lassított.
– Mi az isten folyik itt? – kérdezte önmagától, meglátva a folyosót szinte teljesen eltorlaszoló táblát.
ELHASZNÁLÓDOTT PAPUCS NÉLKÜL TILOS A BELÉPÉS! – üvöltötték szemébe a piros, nagy betűk. Az öreg meredten állt, és csak nézte a feliratot. Vagy 10-szer elolvasta; egyszerűen nem hitt a szemének. Miután belátta, valóban ez van odaírva, lenézett a lábfejeire.
A düh végigszáguldott benne.
– Nem fogtok velem kibabrálni, de nem ám! – kiabálta, majd gondolkodni kezdett.
A tábla felső széle a plafontól jó 20 cm-nyire nyitott volt, a fény mögötte sem szűnt. Az öreg felnyújtotta a kezeit. A második ujjpercek tövéig, éppen rá tudta hajlítani a szélére. – Hát…- bizonytalanodott el egy töredékpillanatra, de aztán már akaszkodott is a tábla keskeny peremébe.
Az első két próbálkozása kudarcba fulladt. Karizmai remegtek az erőfeszítéstől, talpa izzadtan csúszott a tábla sima felületén.
– Gyúrnom kellett volna – röhögte el magát a földön ülve, mert elképzelte, hogy Jenő – a fia – mellett emelgeti a súlyokat, elszürkült, kikopott, trottyos fenekű alsóban.
Megrázta a kezeit, talpait letörölte a kabát bélésével, sóhajtott pár mélyet, és újra nekigyürkőzött. Igyekezett nem gondolni az egyre kínzóbb szomjúságra. Ezúttal sikerült felhúznia magát. Fejét a nyílásba szorította, és átlesett a túloldalra.
Hintaszéket látott. Nagy, enyhén ringó hintaszéket, benne egy apróvirágos hálóingbe öltözött, fehér hajú, kissé sápadt, szép idős asszonyt.
A felesége volt az, és éppen kötött.
– Terka – szakadt ki belőle.
Az öreget csak a csoda tartotta odafönt. Tüdejéből kiszökött a levegő, agya kiürült, és csak nézett…
A hintaszék megállt. Az asszony ránézett, ölébe ejtett a munkát. A szemeiben határtalan, szelíd szeretet uralkodott.
– Pista, te vén rosszcsont! – mondta halkan, huncutul mosolyogva. Ez a butuska mondat megtelt érzéssel, megértéssel, értelemmel az ő szájából hallva.
– Pottyanj le, és eriggyél vissza! – utasította. – Ide csak papucsban engednek be!
Az öreg ereje elfogyott, elengedte a peremet, és zuhant-zuhant…
A hangok, amik a tudatába tódultak, kongóak, zavaróak, értelmezhetetlenek voltak.
– H..rrg…g aa…aan gaa.aaa – hallotta. Felnyitott a szemhéjait. Látását zavarta az éles fény, meg a szeme előtt ide-oda úszkáló csipadarabok, de megismerte a fiát, aki az ágya mellett állt.
A gyerek bal kezével fogta az ő balját, most nem szólt semmit, csak mosolygott, és néha – kézfejével – kitörölte szeméből a könnyeket, és elkente a taknyot az orra alatt…
Az intenzívről hamar kikerült.
Az otthona tisztán, jó illatúan, melegen várta haza. A szomszéd kislány anyukája kitakarította, míg ő odavolt. A kamrában felstócolva állt a bekészített gyújtós, fa, és nagy ütött-kopott utazóládában a szén. A fia hordta be.
A macska meghazudtolva különc természetét, folyamatosan hízelgett, dörgölőzött, az öreg nem tudta – ha akarta volna sem – levakarni magáról.
Sokat üldögélt a következő hetekben a teraszon, jobb, gipszes lábát egy sámlira helyezve. Frissen borotváltan, tiszta ruhában, általában könyvvel a kezében, vagy a szomszéd, cserfes kislány történeteit hallgatva – akinek közben odaajándékozta az írógépet.
Ha csend volt, vagy elunta az olvasnivalót, a távolléte közben rügybe borult fákban gyönyörködött, vagy a Terkával eltöltött, hosszú, boldog, időnként paprikás hangulatú évekre emlékezett. A mosoly ilyenkor megszépítette az arcát.
Oldalán – a törött borda mementójakén – az ing alatti bőr még enyhén zöld volt. Halántékán a varratok helye vörös vonal, mellette pár seb-petty. Talán egy éles szénszelet volt a tettes… A pincében történtekre csak egy darabig emlékezett. A lába is ott törött el, de semmi ötlete, emléke nem volt, hogyan.
Sokat elmélkedett a mesterséges altatásban átélt találkozásról Terkával, az idióta feliratról, és amúgy, az egészről. Nem értette igazán az összefüggéseket, de tudta, nem véletlenül „élte át”.
Senkinek nem mesélte el, nem akarta, hogy bolondnak nézzék, vagy esetleg kinevessék.
Szombat volt. A bejárati kapu nyikorgása ébresztette fel szendergéséből, a teraszon.
A szomszéd nő, a kislánya, és Jenő meghitten, összetartozóan beszélgetve indultak a ház felé a keskeny, töredezett betonjárdán. A nő kezében doboz volt. Odaérve sorban puszit nyomtak beesett arcára, majd egyvonalban felsorakoztak előtte, és énekelni kezdték a „Boldog születésnapot” című dalt. Az öregnek csak a harmadik „boldog szülinapot” elhangzása után esett le a tantusz.
Ma 78…
Ajándékokat is kapott. A kislány egy gyönyörű, csupaszín rajzot készített. A fia „mikrót” vett neki. A szomszédasszony egy tál gyümölcsöt hozott, majd sejtelmesen megjegyezte:
– Pista bácsi, a java még hátravan.
Bement a házba, hamarosan egy kartondobozzal tért vissza, átnyújtotta neki, aztán mindhárman elsétáltak a hátsó kert felé, egyedül hagyva az öreget.
A dobozban selyempapírba csomagolt tárgy hevert, rajt egy levél. Az ismerős kézírástól az öreg szíve felgyorsult. Terka írta. A levél keltezése a halálát megelőző két héttel azelőtti napra datálódott.
Drága Pista, szerelmem, férjem, mindenem!
Amikor ezt a csomagot megtalálod, én már valószínűleg nem leszek – állt a papíron enyhén jobbra dőlő, grafittal írt, szépen megformált betűkkel.
Ezt a papucsot a születésnapodra vettem, használd egészséggel! Addig használd, míg ronggyá nem szakad…(És eszed ágába ne jusson utánam halni, mert lesz neked nemulass, ha találkozunk!)
Egyél rendesen, és simogasd sokat a macskát, ha engedi.
Csókol a te Terkád.
És ekkor végre megértette!
Csak ült, ült a teraszon, ölébe ejtett kézzel, és sírt.
– Istenem, Terka, mennyire ismertél – zakatolt a fejében, a mellkasában a mondat.
– Nagyon hiányzol…
Sokáig sírt, felmarva a betokosodott gyász burkát. Végre kiömlött a fájdalom.
Amikor a könnyek elapadtak, kibontotta a csomagolópapírt. A papucs bőrszagot árasztva, vadonat újan simult a kezébe. Megtapogatta, csukott szemmel mélyre szívta az illatát. Bal lábán kifűzte a cipőt, kibújt belőle, és belebújt a papucsba – tökéletesen passzolt.
A macska közben a fotel mellett sündörgött, annak lábához dörgölőzve halkan, kérőn nyávogott. Az öreg beleegyezően megütögette a combját. Az felugrott, elhelyezkedett, majd felpúposított hátát az öreg tenyerének vetve halkan dorombolni kezdett…