Nem számított reggel van, vagy este, esik, vagy süt.
Nem járt le a munkaidő, nem volt szinte sohasem szünet – csak az időről időre felizzó csúz, az éhség, a szükség, a kutyák etetése és az ájult alvás lopta ki markából a dolgát.
Szaporán jártak a kezek; vibráltak a göcsös ujjak; a pupillák kitágulva ásítottak a látványra, szinte elnyelve az egész hóbelevancot; a fej jobbra-balra, ide-oda bicegett az ősz haj alatt; a sápadt ajkak csak akkor nyílottak meg, ha a kutyákhoz beszélt, vagy ha sebesen kiöltötte nyelve hegyét, kifényesedett, kiszáradt ujjaival összecsippentve azt – nyálat csiholni. A hát előregörnyedt, a has befordultan rejtőzött a bő ruha alatt, a lábszárak görbéje karikába fordulva ért véget a szőnyegen.
Dolgozott megállás nélkül: csak húzta, húzta, bogozta, vágta, csomózta, megint húzta, és tekerte, tekerte, tekerte óráról órára, napról napra, hétről hétre…
A fonalbuckák és a motringok ott voltak minden talpalatnyi helyen. Izmosan sárgállottak, merészen kékellettek, epésen zöldelltek, fehéren vakítottak, erőszakosan pirultak. Ott hullámzott, gömbölyödött, színeslett a fonalsereg az egész házban. A szekrényekben, a fiókokban, a nappali kanapéja sem látszott ki alóluk, tele volt velük a kamra, a kád, sőt, még az illemhelyet is uralták. Rásimultak a falakra, hozzátapadtak az ablaküveghez, tűhegynyi fényt sem engedve be.
Körbevették, beburkolták, szelíd lágysággal, de kérlelhetetlenül ölelték őt, és az otthonát.
Már a mennyezetig értek, majd szétrepesztve azt, elkezdtek az égre törni. Az asszony néha felnézett, vaksin hunyorgott a távolba, de a keze nem lassult; dolgozott megállás nélkül: csak húzta, húzta, bogozta, vágta, csomózta, megint húzta, és tekerte, tekerte, tekerte óráról órára, napról napra, hétről hétre – mert nem lehetett máshogyan…
A kutyák ott nyüzsögtek a lába mellett. Kis, apró kutyácskák voltak, egyik szeretnivalóbb, mint a másik. Teendője közben bazsalygott, duruzsolt nekik, beleadva összes ránemérő simogatását a hangjába. Evés közben szórt nekik is a magáéból – gyorsan, apró falatokat tépve -törve: ne kelljen a habzsolást lassítania. Nem sok helye maradt a kutyáknak a végtelen szálóceántól, de megszokták. Ők is megszokták. ..
A motringhad lassan diadalmaskodott az öregasszony egész világán – ő észre sem vette.
Dolgozott megállás nélkül.
A nővérek, míg meg nem unták, csodájára jártak. Szabad perceikben megálltak a kórteremajtóban: nézték az öregasszony fáradhatatlan munkálkodását; húzta, húzta, bogozta, vágta, csomózta, megint húzta, és tekerte, tekerte, tekerte óráról órára, napról napra, hétről hétre nem létező fonalát. Sustorgott, pusmogott a többi ember számára láthatatlan kutyáinak, piciny darabokat szórva a lába mellé, szaporán, mint akinek egyetlen másodperc elvesztegetni való ideje sincsen – sietett, nagyon sietett…
De a rengeteg fonal és tömérdek motring között nem volt egyetlen szálacska sem, ami kivezette volna ebből a labirintusból – hiába húzta, hiába tekerte…