Ülök a teraszon, és dohányzom. (Kis időre megint „elkapott” ez a nikotinimádat-gyűlölet.)
A műanyag-szék legszélén ingok, éppen csak érintve a szélét, mert január van és hidege bántja a fenekemet. Fekete garbót húztam, széle a szájamig ér. Jó meleg.
Hűvös van, de mégis, van valami tavasz-szerű a levegőben. Talán a verébkórustól, mely, mint egy láthatatlan, titkos baráti dalárda csiripel a közelben, megbeszélve a lovak várható mai útvonaltervét, vagy a levegő aromájától, ami nem hó-és hidegszagú, egyáltalán, semmi jellegzetes illata nincs, mégis, jólesik mélyre szívni.
A ház felett nagy rajban, hangos károgással varjú-csapat száll el. Repülő alakzatukban semmi formát, semmi szimmetriát nem látok, csak dőlnek bele a levegőbe.
A szemközti udvar tiszteletet parancsoló méretű diófáján két szarka billeg. A varjak közül pár leszáll az ágak közé. Tisztán látni mindent. Levél egy szem sem, a köd már kora reggel felszállt. A szarkák behódolva a túlerőnek, elreppennek.
Figyelem ezeket a fekete, Hitchcock óta még sötétebb, misztikus gúnyába bújtatott madarakat.
A szomszédos, évek óta parlagon heverő birtok felett két újabb varjút látok a fa felé szállni. Egyik csőrében kerek tárgy. Talán dió. Leszáll egy ágra, közben új érkezik, szintén tele csőrrel; stabilan megvetik lábukat. A diót – mert már biztos vagyok benne, hogy az – elhelyezik két lábuk közé az ágra, és törni kezdik. Kimérten, nem kapkodva, mértani pontossággal jár a fejük fel-alá egy síkban.
Még innen is hallom a csattogást. Elámulok a csőr erősségén. A fa lassan benépesül. Fekete, nagy csomók törik az ágak tömbjének egységét, és akár a favágó karjai, lendülnek a gubancokból fel-alá a fejek, nyakak, csőrök.
Fel-le, fel, le.
Csatt-csatt-csatt…
Amikor a bélhez jutnak, kicsit megáll a fej bicegetése, majd újraindul, egészen addig, míg el nem fogy az összes zsíros dióhús. A héj aláhull…
Addig nézem a varjak reggelijét, amíg arra nem eszmélek, hogy jéghideg a kezem, és elzsibbadt a lábam.
Bemegyek.
Diót kell törnöm az ebédhez.
