iszapOlyan sovány volt, hogy átvilágíthatta volna a Nap, ha akarja, megmutatva ezzel szerveit; narancsos-fehér, áttetsző tüdejét, tintakék, keményen dobbanó szívét, zöldes-fényes gyomrát, rózsaszín hasnyálmirigyét, szürke, tekergő-csavargó-kutyorgó beleit, tokos, diónyi barna méhét, és ólomnehéz, szénfekete máját. De a Napnak esze ágában sem volt bemutatót tartani a szerveiből. Fontosabb dolgok miatt gurult az égen.

Ó, de nehéz volt már neki azt a májat cipelni… Legszívesebben benyúlt volna hosszú, sápadt, hűvösen nyálkás ujjaival a bordák alá, hogy kitépje, és a kutyák elé csapja. Szerette volna elcserélni bármilyen másik májjal, ami egy grammal is könnyebb. Szerette volna elcserélni bármilyen másik májjal, ami nem szénfekete; belefáradt a teherbe: húzta lefelé a sötét nehezék –léket kapott hajót a vasmacska.
Mennyi súlyos, nehéz, sűrű méreg rekedt abba a májba! Mennyi rengeteg fondorlatos, galád csalás volt oda rejtve! Mennyi de mennyi bűn volt oda bezárva! Dagadt, feszült, majd’ szétrobbant a sok belepréselődött rosszindulattól, dühtől, irigységtől, kárörömtől. Fényes volt, a csoda is nehezen mentette meg attól, hogy szétrepedjen. Az epehólyag könnycsepp alakú, tomparózsaszín  hártyája alól áttűnt a kiszikkadt epe smaragdja, itt-ott pengeélesre kövesedett sarkak bújtak elő.

Ó, de nehéz volt már neki azt a májat cipelni… Mégis, minden útjába eső alkalommal azonnal, gátlástalanul, mohón nyúlt a következő méreg-adagért, hogy pillanatnyi sóvárgását csillapítva annál nehezebben cipelje tovább a belé tömbösödött súlyt – önmagát.
Minden dőzsölés után megfogadta: soha többé! Ennyi volt! Megjavul! De minden magányos pillanat, minden sötét emlék, minden seb, heg, minden fekete hajnal kérlelhetetlenül ösztökélte: keresd! még! most! menj! döfd! mondd! lopd! – és ő újra elbotlott… Gyűlölte a máját – gyűlölte önmagát. Mégis: hátgerincének előregörbedő hajlása, jobb bordáinak máj feletti, kiboltosuló, megvastagodott erődítménye, bőrének megvastagodása, a folyadékgyülem a hasüregében mind-mind azt szolgálták, hogy megvédjék ólomnehéz, szénfekete máját – tőle. Nem tudott benyúlni hosszú, sápadt, hűvösen nyálkás ujjaival a bordák alá, hogy kitépje, és a kutyák elé csapja. Nem tudta elcserélni, sem könnyebbre, sem színesebbre.

Ezért egy különösen borzasztó éjszaka után, a borzongatóan hűvös kora hajnalban, legszebb fehérneműibe öltözött, magára vette kedvenc – soha hordani nem mert – kardigánját, és kikerülve az ébredező várost, lement a folyóhoz. Ott révületben, kétrét hajló testtel, hasát védőn átölelve, felcsoszogott a hídra, és átbucskázott a korlát felett.
Mint kútba vetett kő, hullt alá. Aztán leért a hideg iszap legmélyébe – vízszínig felkavarva –, az lassan, sokára, puhán, ölelőn körbevette. Csak egy piros kardigán – kis fehér szívecskékkel telehímezve – úszott az óceánig…