Kis, fekete ember közeledik a sínek mellett.
Messziről is látszik: fekete minden, amit visel.
A cipő, a nadrág, a hosszú ujjú felső, még a kalapja is.
Jobb kezében sárga reklámszatyor himbálózik – bántja a szemet, szinte vakít.
Meleg van, a nyakon majd’ lángra lobbannak a pihék, pedig még június sincs. A két turista, áldva-átkozva az időjárást, könnyű, lenge ruhában, csatakos tenyérrel, kézen fogva menetelnek. Lábuk alatt recseg a kavics, felettük pattog a forró levegő. Éhesek, szomjasak: tikkadtan vágynak a gesztenyefák árnyékában hagyott autó kényelmes üléseire, hideg vízre és valami ételre.
A vártól indultak vissza; magasan fekszik a város felett, rálátni a házakra, az utcákkal együttfutó fákra, hetykélkedő templomokra. A nagy sárga épület, ami mellett koradélelőtt leparkoltak, tisztán kivehető. Kis latolgatás után elindulnak arra, amerre – reményeik szerint – legrövidebb a visszaút. A szem által becsült látvány, távolság azonban olyan, mint a ravasz asszony: látszólag könnyű préda, de annál nehezebb elérni – útbaigazítást kérnek.
A kis, fekete ember gyorsan közeledik, rövideket lép, de szaporán; a turista-pár sem aprózza: hamar összeérnek. Most, így, érintésnyi távolságról látni, mennyire kopott a feketeség. Nem csak a ruhája fakó. Sápadt ez emberke bőre: a napsütés sem bír az ilyen sápadtsággal, átüt az minden barnaságon – az ember legbelsejéből fakad…
Halvány a szemöldöke, a ritka, rövid bajusza, szakálla, még barna írisze is színehagyott – a turistapár nőtagjának átszalad a fején a gondolat: a sok könnynek van ilyen színkioldó hatása…
– Jó napot! Meg tudná mondani, merre jutunk vissza leghamarabb a központba? – kérdezi a férfi, és a kis fekete ember útbaigazítja őket. Hiába köszönik meg, hiába mondják, hogy már tudják, hiszen arról jöttek, megértették: arra kell visszamenniük – nem jutnak szóhoz; a kis, fekete ember csak mondja, csak mondja, csak mondja. A bizalom, amit fakó feketeségébe vetettek, szavakként szökkent szárba; új és új hajtásokat, indákat hoz, amik óvatosan, de határozottan fonják körbe a nőt és a férfit. A kis, fekete ember buzgón mutatja az utat, mint valami mágnes: húzza magával a párt.
Otthagyhatták volna, átmenve az út túloldalára, lemaradhattak volna, de nem tették. Nem számított, hogy a kis, fakófekete ember mellett mennek. Nem számított, hogy az orrukat utcáról-utcára haladva meg-megcsapja a régentisztálkodott test, és a ruharostokba égett kosz szaga; hogy a lehajtott fej tövében, a nyakon, a fekete felső fölött kivillanó bőrön piros pöttyökként rühatka-telepek csomósodnak: csak mentek, mentek a kis fekete ember mellett, hallgatva őt.
– A Szépasszony-völgyben voltak már? Oda szoktunk a haverokkal… Ha a Józsi jókedvében van, százért is ad egy decit! Itt lesznek hét végén is? Jön valami egyházi delegáció. Jó is lesz! Ingyen kaja, pia, szórakozás! A székesegyházat látták már? Az egy csoda! Tudják, hány templom van Egerben? Huszonegy! Huszonegy, bizony! Az apát úr mondta – utána mondom: én még egyszer sem számoltam meg, pedig ráérnék éppenséggel.
Árad belőle az információ. A férfi és a nő közbeszúrt reagálásai, kérdései könnyű kis semmiségek; sekélyesek és feleslegesnek tűnnek, de nem azok: kiemelik a kis fekete ember mondandójának súlyát.
– Ha Szépasszony-völgyben járnak, keressék meg a Józsit! Mondják neki, hogy Törpapa küldte magukat! Akkor biztosan a legjobból kapnak, már ha szeretik a bort… Hogy miért Törpapa? – vigyorodik el. Mert alacsonyra nőttem, és nemrégen még gatyáig ért a szakállam. A barátnőm rámparancsolt, hogy vágjam le! Igaza van: ilyen melegben nem is jó az… Majd télre megnövesztem megint – mondja kis elégtétellel fűszerezve a kijelentést.
– Ez a kedvenc helyem! – mutat egy zöld , törmelékfogó-hálóval takart, omló vakolatú ház tövébe. – Innen minden közel van.
Az asszony mély levegőt vesz, bátorságot merít a kérdés előtt.
– Az asszony… az asszony miatt élek az utcán – esik ki lassan, darabokban a válasz a kis, fekete ember szájából.
– Aha… szóval az asszony – visszhangozza a nő.
– Ááá, neeem. De nehéz igazán válaszolni… Én… magam vagyok az ok! Elcsábítottam az asszony legjobb barátnőjét, mikor kiderült, kidobott. Nem vettem komolyan a dolgot, gondoltam, majd megbékül. Éltem, mint Marci Hevesen, szinte szó szerint – mosolyodik el a viccén –, aztán, mire észbe kaptam, már elúszott minden… Hány éve élek az utcán? Jó kérdés, régóta nem tartom számon… Tizenkettő. Tizenkét éve – ismétli meg, maga sem hiszi… Télen? Télen is kint. Kapualjak tövében, az aluljáróban, itt-ott.
A következő kérdésre pergőbben jön a válasz. Az indulat, mint egy katalizátor pörgeti meg: – Hajléktalan-szálló? Soha! Tele van tolvajjal! Csalnak, hazudnak, kilopják a bolha alól is az ereket! Kötözködnek, verekszenek! Az orrom is azért ilyen tömpe, mert eltörték. Fel is jelentettem az illetőt mérgemben, de hagytam a francba, nem mentem el a tárgyalásra. Persze… hogy letépje a füleimet… erős, colos ember, pár éve még dolgozott. Eger nem nagy, könnyen megtalál, én meg el nem költözöm már innen! – siklik ki, és válik rekedtté a hangja.
A nő kicsit szégyenkezve kérdezi meg, lefényképezheti-e őt, biztosítva arról, nem kívánják ingyen – kell az a kép… A kis fekete ember csak egy gondolatnyit tétovázik. Aztán mennek tovább.
Észre sem veszik, de már közöttük megy. Körbefogják ők ketten, a messziről jött, színes-fényes turisták. Együtt mennek hárman – széles a járda, elférnek rajta. A huszonegy templom valamelyikének sarkán aztán, ukk-mukk-fukk, a kis, fekete ember elkanyarodik, a válla fölött kíván jó utat.
A férfi és a nő egymás keze után nyúlnak; némán bámulnak a kis, büszke, fekete ember után. Ahogyan távolodik, úgy lesz egyre kisebb – a látvány, a távolság azonban olyan, mint a ravasz asszony…
Árnyéka egyre hosszabbra, és hosszabbra nyúlik: fakófekete sziluett a flaszteron.