Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy méhecske.
Fekete-sárga csíkos, zümmögő méhecske, aki tette a dolgát, épp’ úgy, mint a többi kaptár-lakó. A különbség köztük annyi volt, hogy míg a többi méh nektárt kapott azért, hogy minél erősebb, és életrevalóbb méh legyen belőle, addig a mi méhecskénknek csak cukorszirup jutott.
Hogy miért, azt maga sem tudta, csak sejtései voltak.
„Talán rablóméh sarja vagyok…” – gondolta. „Vagy véletlenül ide cseppent tévedés?” – elmélkedett, választ azonban nem kapott.
Telt-múlt az idő.
Méhecske azonban nagyon szerette volna tudni, milyen a NEKTÁR íze. Kereste-kutatta.
Kóstolta ő mindenféle növény ízét. Járt sok porzón, bibén, hátha… Mindegyik sziromcsokor között érezte, ez nem az a nektár, amire vágyott. Berepülte az egész mezőt, ameddig csak szárnyacskája bírta.
Kereste, kutatta…
Megmerítkezett a napraforgó sárgájában. Bebújt a pipacs pirosába. A búzavirág kékjét is ismerte. Mégsem találta, amire vágyott.
Mígnem egy nap… Akác – erdőbe tévedt. Már az első illat – felhő után tudta; megtalálta.
Rálelt a forrásra.
Nem lehet elmondani, mit érzett. Nem lehet szavakkal kifejezni azt a boldogságot, ami elöntötte. Méhecske azt érezte, végre hazatért. Lábaival megkapaszkodott az akácvirágban, és csak szívta, szívta magába annak édes illatát…
Akácvirágról-akácvirágra szállt. Nem győzött betelni vele. Nem győzött betelni azzal a tudattal, hogy megtalálta, hogy létezik. Hogy övé minden nektárok nektárja.
Minden boldogság az övé lett.
Lábacskái teleragadtak az akác virágporával, de ő csak gyűjtötte, gyűjtötte, hogy a sokévnyi hiány után végre ELÉG nektárra-valót gyűjtsön magának; végre ő is érezhesse mi az – nektárt szívni.
Ám az akácfa egyszer csak így megszólalt:
– Kérlek, ne szívd el az összes erőmet! Ha minden színes, édes valómat felfalod, mi marad akkor belőlem? Kérlek, ne kényszeríts, hogy még adjak! Kell, hogy más méhek is ideszálljanak, mert csak akkor maradok fent olyannak, amilyennek Isten megalkotott. Nekem olyan méh kell, aki nem kényszerít, hogy MINDENEM odaadjam, aki nem kényszerít, hogy magam – megadjam.
A méhecske elgondolkodott. Szárnyai megfagytak…
”Valóban” – gondolta – „mi végre hiszem azt, hogy enyém, csak enyém végre minden nektárok nektárja? Mert igen, ez az íz, ez az érzés az, amire mindig is szomjaztam, de …másra sem vágyom már jobban, minthogy az akácvirág is beteljesedjen. Ha minden nektárcseppjét felfalom, mi marad BELŐLE? Megízleltem. Magamévá tettem. Mindig emlékezni fogok…
Ezzel elreppent a szomszédos szántó felé, de a másnap reggel már megint az akácvirágon csüngve találta.
Ha egy éhes méh megízleli, milyen a nektár, nem tud betelni vele…
Aki cukorszirupon nőtt fel, akármennyi nektárt szív, nem elég. És van-e akácvirág, aki ezt kibírja?