Azt hazudta, hogy megjárta a háborút.
Senki sem tudta pontosan, honnan és mikor érkezett. Egyszerűen csak megjelent. Egyik nap még üres, meddő lépcsősor árválkodott a méla, lomha folyóba ereszkedve, aztán hopp, mint valami égből pottyant, nagy, fekete pólyába bugyolált korpusz: ott termett.
A hideg október a lépcső keskeny, de messzefutó fokait mostoha anyaöllé dermesztette. Mégis ide, közvetlenül a gátőr csíkosra pingált bódéja elé, a legfelső lépcsőfok egy darabkájára – ami aztán hosszú időre állandó helye lett – kuporodott. Ülőpárnának a kopott, zsírosan puha, barna, csatos aktatáskát használta. („Megjárta velem a legkeményebb ütközetet is!”)
Itt kongatott felé először, hirtelen a déli harangszó, és itt csodálkozott rá legelőbb Árva Janka, a fűszeressegéd-kisasszony, aki éppen ebédelni ment kedvenc útvonalán, a folyó mellett, a térdig érő fűben kitaposott ösvényen. Hamar felfedezte: az addig komótos, halk víztömeg most izgatottan szaladt, csicsergett; hebehurgya, rohanó, fehér tajtékcsipkéinek látványába belecsomósodott ez a fekete tömb, a férfi: nem lehetett nem észrevenni. Janka sietése lassult. Nem mindennap lát az ember idegent… Olyat meg főleg nem, aki még a folyót is felcsigázza… Legszívesebben siklóvá vált volna, hogy csendben odafodrozódjon megnézni, mit ír, vagy mit rajzol a férfi a lépcső legfelső fokán ülve; baljában térdére fektetett, szamárfüles papírtömböt tartott, jobb kezében ceruzacsonkot, amit elmélyülten szopogatott, rágcsált.
Jankát az egyik leghatékonyabb kerítő, a kíváncsiság taszajtotta a férfi felé. Aztán maradt. Sokáig maradt…
Az égből pottyant, nagy, fekete pólyába bugyolált korpusz a lépcső legfelső fokán ülve, derekát egyenesre húzva, orrát kicsit megemelve – megbizonyosodni –, beleszimatolt a levegőbe: kakukkfű, majoránna, kamilla, bors és száznyi fűszer illatának kakofóniáját érezte, de ez a kusza kavargás összeolvadt egy gyönyörűséges alap-aromával, így az elegyből valami angyali parfüm lett: a felzaklatott, mohón kíváncsi Janka bőrének minden pórusa a kis fűszeres bolt aromáját árasztotta – tudta nélkül…
A férfi szájában összefutott a nyál: pecsenyeíz buggyant a nyelvére, kesernyés bükkfa füstjének aromája kavargott orrüregeiben, és érett tölgyfába zárt vörösborzamat mosta le mindezt – képzeletben. Éhes volt. Ritkán evett, akkor sem sokat, de nem bánta. („Annyi legyen, hogy a bél ne lustuljon el teljesen! Csak papír és ceruza legyen! A gyomor kibírja üresen, de a papír…”) Múlt héten – a hegy túloldalának tövében bújó kis faluban – az aprócska szatócsboltban sem töprengett sokat: „Grafitot. És azt a cipót, azt a tegnapit!”
Fázni nem szeretett. A hideg volt a legnagyobb ellensége. A legmelegebb nyárban is képes volt vacogni. Mintha minden telek költöztek volna a csontjaiba. Mintha minden zimankó belekoppant volna a szívdobbanásaiba. Mintha fehér, dérbefuttatta vak ablakszemek néztek volna ki a tekintetéből…
Mégis… ha valami összemarkolta, összekarmolta az érzéseit – lehetett akármilyen hideg – maradt. Lehetett az egy kismadár a földön. Egy törött cserép. Egy csipkebokron fennakadt sálcafat. Egy kanál porfelitta, kilottyant leves… Maradt.
Olyankor elővette ceruzáját, és írt.
Bizony, fázni nem szeretett, de most, ezen a recsegően hűvös októberi napon egy pillanat alatt melege lett. Talán a víz hozott magával melegebb vidékről némi langyos levegőt, vagy a Nap ugrott meredekebbre – szerette volna jobban látni, mi történik…
A simléderes, tartását vesztett bocskai sapka a lépcsőre került. Az őszülő, nyakat takaróan hosszú, vastag haj egyetlen szála sem libbent – megtartották a fejfedő formáját: mint akik hozzászoktak ahhoz, hogy csak utasításra oszoljanak, vagy hozzájárulással lobogjanak együtt a levegővel.
A szépenfésült bajusznak, de főleg a szakállnak viszont senki sem parancsolhatott: a téli viharok még erőtlen előszelére úgy ficánkoltak, mint süldőbakfisok a falusi bálon. A szemüveg vastag lencséje egy pillanatra meglobbant, ahogyan a déli nap ráfénylett.
Az avítt, súlyos betonkabát* résnyire nyílt: ha akart, bekacsinthatott volna mögé a folyó felett vitorlázó, itthon maradt, lusta szürke gém, de ő csak halászhelyet keresett, nem érdekelte, mi rejlik a kabát alatt. A sokkilométert megjárt, szárazszürkére szikkadt, lábformába kövesedett csizmaorrok is pihenőre vették – eltávolodtak egymástól. A szürke, koszt jól leplező cérnakesztyű viszont maradt. („Jól írni, szépet írni meleg ujjakkal, átmelegített grafittal lehet! Te sem fogod a tűt olyan biztosan, ha nyikorognak a hidegtől az ujjaid.”)
Azt hazudta, megjárta a háborút. Tartatlan sapkája, nehéz filcből készült, kopott katonakabátja, repedezett, kőkeménybőrű csizmája, cérnakesztyűje – mellette tanúskodott. Igénytelensége a jóllakottság után, az állandó didergés, a kiélesedett szaglás – mellette tanúskodott. A türelem, a kitartó, nem kushadó, feszült figyelem – emellett tanúskodott, ahogyan a fürkésző, tompafehér tekintet is, benne a leírhatatlanfekete pupillával.
Csak ahogyan az angyalokról írt… Ahogyan az emberi jóságról… szelíd vadakról… Aki így ír, ilyen hittel a szépről, az nem járhatta meg a háborút… Aki így tudja simogatni az ember lelkét, az nem ölhetett embert, az nem láthatott ezer és ezer halált, az nem hallhatott sem egyetlen hangos jajszót, sem az égig érő rettegés sikolyát. Az nem láthatott vért, szennyet, nem érezhetett gennyes bűzt. Mert aki megjárta a háborút, annak a lelke meghal…
Abból is látszott, hogy hazudott, hogy senki sem tudta pontosan, honnan, és mikor érkezett. Egyszerűen csak megjelent…
Aztán mindegy lett, hazudott-e, vagy sem…
Már nagyon régen történt, hogy egyszer csak eltűnt… Szabad lett a kilátás a folyó egészére – megint. A víztömeg ismét halkan, komótosan hömpölyög. Janka néha, amikor unokájával arra jár, leül a legfelső lépcsőfokra – mindig ugyanoda –, és maga mellett végigsimít a megkopott, kifehéredett betonon.
*betonkabát: Az orosz egyenruhához hasonló, nehéz filcből készült téli kabát.