Lassan sétál a sovány, hosszú kék köntös, a negyvenkettes csálé szivacspapucspár és a vastagkeretű szemüveg az udvaron. Vontatottan lépked, mint aki gyászol. Keze a zsebében. Fehér, ritka, pármilliméteres haja villog a barnára sült fejbőr felett. Feje lehajtva (így rejtve marad a sűrűre kocsonyásodott, kiismerhetetlen, hátborzongató tekintet – egy részecskéje annak a védőburoknak, amit maga köré kerített a bántó, viszolygó, értetlen külvilág ellen).
A frissen vágott füves, tenyérnyi tér közepén, amit sárga és piros ringlófák öveznek, piszkosszürkére patinásodott betonszobor csücsül. Szép feje lágy ívben fordul a föld felé, háta göndören hajlik, tenyere lábszárra simuló: Abigél. A legenda szerint teljesíti a kívánságokat; a régi betegek leveleket dugtak az ölébe, és reménykedtek… Már régóta üres az öle…
A férfi Abigélhez ér. Kicsit előredől, védőn a szobor fölé hajol, bal kezét felemeli és lassan, ahogyan anyák simogatják kedvtelve, szeretve gyermekük fejét: többször végighúzza tenyerét a nőszobor elkopott tincsein. Óvatosan – mint aki fél, hogy egy hirtelen mozdulattól Abigél megretten és elszalad előle – felegyenesedik, megkerüli a szobrot, a cementvállon vezetve végig jobbját. Abigél bal vállához érve megismétli az előbbi rítust, tükrözve: hajol, véd, simít.
Aztán kezét újra zsebébe dugja és lassan elsétál – árván, egyedül, mint ahogyan jött… vissza sem néz.
Abigél a cementasszony könnyezni kezd, de ezt nem látja senki sem…