A leghátsó sor legszélső ülésén ült; ragyogóan belátta – ha akarta – az egész utasteret, rálátott a várakozókra a megállókban. Innen rámosolyoghatott az ismerős és az idegen hegyekre, erdőkre – senki nem nézett rá furcsán: nem látta senki sem, csak az ismerős és az idegen hegyek, erdők, akik viszonzásul integettek – bár ezt biztosan csak képzelte és a szél, a szél fújta a messzeszürke, messzekék horizonton a fák loboncát.
Hosszú volt az út – készült: olvasnivaló, zene, kifli, kevés folyadék. A valahányadik kisváros buszmegállójában (olyan volt, mint a többi: kő, üveg, szürkeség), a busz lassulása közben szemébe villant valami piros az épület sarkáról; nem tudott nem odanézni – kisugárzott a szürkeségből. Legelőbb: édespiros, lapos talpú női cipő. Aztán az izzópiros szemüvegkeretre csusszant a pillantása. Szinte mértani pontossággal a kettő között az ölben, tompapirosan gömbölyödő málnaszemek húzták magukra a tekintetét; a férfi szaporán kapkodta ki a szemeket a fóliadobozból. Mint aki nem csak nagyon éhes, hanem tikkasztóan szomjas is.
A nőnek fel sem tűnt a helyzet bizarrsága (férfi édespiros női cipőben, izzópiros szemüveggel az orrán és ahogyan a málnát ette!) – szájában összefutott a nyál… Mit nem adott volna egy darabért! Elképzelte, tisztán érezte ahogyan a gömböcske ide-oda gurul a szájában, keresztül-kasul a nyelvén, össze-vissza, puhán ütődve a szája belsejéhez – mintha apró manók csókolgatnák a rózsaszín húst odabent… Amikor a nyál lemosná a málna bársonybevonatát, lassan, nyelvét a szájpadlásához nyomva préselné össze a kicsiny buborékokat… De a málna kint rekedt, kint maradt, a férfi fürgén szedegette, csipegette.
A szemüveg vállig érő, ősz hajjal ritkán megszórt, napbarnított fejhez tartozott. Az ing semmilyenbarna, a nadrág világos – ezek alapján lehetett volna bármelyik szomszéd, vagy akárki, de ettől a piros sistergéstől a férfi más lett. Ünnepi… Varázsló, aki a lábán zokni nélkül viselt édespiros cipő, az izzópiros, orrnyeregről kicsit alábillent szemüveg és a tompapirosan gömbölyödő málnaszemek birtokában gyorsabban tudott mosolyt bűvölni az arcokra, elcsodálkozó éretörömöt igézni a bordák mögé, mint akármilyen varázspálcás, csillagospalástos, aranysüveges mágus.
A sofőr (fehér ingben, fekete nadrágban és cipőben) gázt adott. A nő végignézett a szürke buszbelsőn, a szürke utasokon, szürke önmagán, majd párpillanatnyi összevont szemöldökű töprengést követve belekevert táskája szürke rendetlenségébe, előkotorta rég nem látott puhapiros rúzsát és serényen végigsimította vele az ajkait.
Hátradőlt, befészkelte magát az ülésbe; puhapirosan rámosolygott az ismerős és az idegen hegyekre, erdőkre: elégedetten nézte, ahogyan a messzeszürke, messzekék horizonton a fák loboncára aranypiros fátylat terít a Nap.