Először meg sem látta…
Egy asszonyról mesélek. Egy Asszonyról, aki megmutatta, hogyan működik az Idő…
Az Asszony – úgy harminc éve – magasságában nem érte el, viszont szélességében meghaladta az átlagot. De mégsem tömegével töltötte tele a teret – ahol ő jelen volt, a körülötte kószáló ritka, nemislétező, színtelen semmi valahogy… megéledt… Erő született bele és ha éppen halni készültél volna is, élned kellett! Mert az Asszony barna íriszének feketén kibársonyló pupillájából utánad nyújtotta a lelkét, megrázott vagy megsimogatott vele: mikor, mire volt szükséged… Úgy is, ha te magad nem is tudtad, mi lenne a jó neked…
Ó, ha az ember mellette volt… orrcimpái akaratlanul kitágultak: a sűrű, nikotintól kellemesen aromás levegő feldúsult, leszaladt a tüdőbe, elcikázott a legutolsó sejtecskéig is. Nem, dehogy rántotta össze a görcs a hörgőket! Az orrlyukból, szájból kiszaladó művészi füstívek, mint valami kottasor várták, hogy az asszony megszólalva ráaggassa a hangjegyeket. Mély, ellentmondást nem tűrő zsolozsmája felszállt a plafon sarkaiba is – a pókok riadtan szaladtak…
Az asszony körül színes burok – szivárványszínű fénynyalábsereg táncolt, körbefonva őt. Aztán ez a színes örömcsápcsokor kinyújtózott, pajkosan beletúrt a szerencsés hajába, arcon simogatta, lágyan hátba veregette. Ha felhúzta volna a redőnyt és sarkig tárta volna az ajtót sem lett volna ragyogóbb világosság…
A tekintete őszinte volt: „szeretlek, megértelek, ha kellek, itt vagyok, de csak itt, ez a kis, talpaltnyi föld a Csodabirodalom. Gyere, ha szükség van, de ne várd, hogy menjek. A Világ nagy, meghagyom a többi Mágusnak, nekem ennyi elég”.
Nem lehetett elkerülni – a varázs minden egyes alkalommal hatott…
És harminc év múlva ismét volt alkalma találkozni.
Először meg sem látta.
Feküdt az Asszony a széles ágyon. Nagy volt az ágy, nagy, mint maga a Világ, ami elöl olyan sokáig takarta, óvta, mentette a Csodabirodalmat. Nagy volt az ágy, kicsi az Asszony. Nem volt szélessége, nem volt magassága, szemebarnája is kifakult és tűhegynyi pupillájából is csak időnként csapott ki az Erő. Hangja ellentmondást nem tűrő, valahavolt mélye csak reszkető bizonytalanság…
A füst, a dallamok és a szivárvány is elhagyta. De nem számított… A Nőnek már megvolt a maga Csodabirodalma, amivel igyekezett melengetni, szeretgetni az Asszonyt.
Emlékeztek, közben aprókat kuncogtak. A látogató Csodabirodalma egyre jobban beburkolta, magába fogadta az Asszonyt – eggyé váltak. Már egyetlen Csoda voltak ők ketten, egy agyuk, egy szívük és egy lelkük volt. A pókok a sarokból előmerészkedtek, a plafonra sokéve odatapadt dallamok alápotyogtak és a Nő zsebéből kikanyargó szivárványos örömcsápcsokrok lágyan simogatták őket.
És az Asszony, az egyik valaha élt legerősebb Mágusok egyike elárulta a titkot. Nem, nem holmi könnyed krónikát osztott meg vele, de nem ám! A legsötétebb, legsúlyosabb rejtélybe avatta be: az Idő titkába…
Elmesélem neked, hogy tanulj belőle.
Az Idő megszámlálhatatlanul sokadszorra, terített asztalhoz ült. Mondhatnánk, dölyfös gőggel és mindentbirtoklóan, de nem mondhatjuk. Az Idő maga volt a végtelen atyaúristen, a legfőbb Valaki. Mióta a Világ Világ, ő volt az Idő. Isten előtt is létezett és Isten után is létezni fog.
A legeslegeslegnagyobb úr Világon Innen és Világon Túl…
Az Idő éhes volt. Mindig éhes volt… Létezését és fennmaradását egyetlen rugó mozgatta: a kiéhezettség… A feneketlen gyomor…
Szóval, az Idő megszámlálhatatlanul sokadszorra, megszámlálhatatlan étkezéseinek egyikén éppen terített asztalhoz ült. Nem sietett. Minek hamarkodta volna el? Ráért… Kis, apró harapásokkal fogyasztotta a soron következő étlap fogásait.
Zsenge, rózsaszín hús előételnek, fűszer nélkül. Az egyik legzamatosabb… érezni rajta a placenta kissé nyersvérízét… (Az Idő lassan, minden porhanyós falatot percekig csócsált, közben írisze felső szemhéja alá fordult és csak vakító, hatalmasra tágult szemfehérje látszott. Gyomra könnyű bukfencekben forgatta a lenyelt ételt.)
Híg leves, tészta nélkül, benne előpárolt, puha porcikák ficánkolnak… (Az Idő szájsarkában le-lecsurran egy-egy langyosabb csepp, éhes gyomra lassan átmelegszik: felkészül a főfogásokra.)
A főétel kemény munkában érlelt, kétségek között puhult, tejben-mézben-epében-vajban-könnyben-mosolyban-szerelmekben-csalódásokban-vágyban-álmokban-lemondásokban-csakazértisekben panírozott szelet. Köret: az örök kétség… (Az Idő kéjelgett! Acélállkapcsa össze-összecsattant, az ízek erős aromája könnyeket csalt a szemébe, ízlelőbimbói tüskeként hegyesedtek felsértve szája bélét. Mit neki! Ugyan! Mit számít az Időnek? Hiszen ráér hegedni…
Egyes ízeknél nem győzte kivárni, hogy fogai a falatokat darabokká aprítsák, péppé őröljék: egyben nyelte le az egész, emészthetetlen hóbelevancot, pattanásig feszítve nyelőcsövét; gyomra ilyenkor szinte sikított, de az Idő nem bánta! Hadd falja, hadd csússzon, hadd kebelezze be mielőbb, hadd legyen része most! Így is, úgy is salak lesz belőle, nehezen emészthető ide, vagy oda…
Más főételeknél előrehajolt, igazi ínyenc módjára belefúrta orrát az étel felett kavargó-párolgó aromába és szinte milliméterenként tette magáévá. Először az illatot, aztán az ételt… (Az Idő ilyenkor szinte Emberré vált. Lassan, ahogyan az dukál, kis, apró falatokat harapott. Először kicsit cuppogott az arcon. Aztán leszopogatta a hajról a színt. A vállakról, mellekről, hátról, hasról, combokról, tomporokról is lassan csócsálta le az érett húst.)
A hatalmas tálnyi élet lassan apadt… Az Idő komótosan étkezett – ráért…
Beesett az egykor egészségtől kicsattanó arc. A haj valaha fáktörzs-barnája, akár a körhintalovak száraz, napszítta, fakó sörénye. A vállak, mellek, hátak, hasak, combok, tomporok gyúrnivaló keménye-puhája leszakadt, lehasadt: az Idő fűrészajka nem kegyelmezett! De hogyan is kegyelmezett volna… Az Idő éhes volt! Mindig éhes volt! Isten előtt és Isten után is éhes volt…
A főétel fogásról fogásra, falatról falatra fogyott… Elfogyott a test, elfogyott a hang, elfogyott a szín… A végén nem maradt más, mint egy ölelésnyi, remegő, törékeny csonthalom…
Az Idő párszor megütögette mellkasát, elégedetten, jóllakottan böfögött. Világszéles ajkait megtörölte az odakészített hófehér felhőkeszkenőben, kacsintott Istennek és lepihent, emészteni.
Egy óra múlva újabb ebédmeghívásnak kell eleget tennie…
És bizony, így történt, hogy az Asszony, az egyik valaha élt legerősebb Mágusok egyike elárulta az Idő titkát. A pókok közben beburkolództak hálóikba, a redőny csíkjai között és az ajtó alatt beszökő fény megtompult. Az Asszony elfáradt, a nagy ágyon ölelésnyi, remegő, törékeny csontkupacnak látszott, amikor a Nő visszanézett rá. De a kicsiny arcból fényesen ragyogott ki a mosoly, ami akkor is meleg, szivárványszínű fénnyel vette körbe a Nőt, amikor az az utca erős, esti szürkéjébe érve, beszállt az autóba.