A hanyagul mázolt gömb-búra – körkörösen futó, hol vastagabb, hol vékonyabb, hol hosszabb, hol rövidebb – kék festékcsíkjaival, és a negyven wattos villanykörte közöttük kiszökő halvány fénye olyan volt, mint valami túlvilági, sugárzó, izzó kék rózsa. A sötétséget kék, sugárzó rózsaszirmok derengése és halvány fénypászmák színezték.
Az ablak függönye meg-meglibbent; a kórteremajtót be-bebillentette a gyenge huzat: egymáshoz koppant a tok és a szár. Függöny és ajtó: egymást soha el nem érő pár tangózott harmonikus, együttmozduló tánccal a szélre.
Aztán az ajtó becsukódott. Halkan, olyan halkan, ahogyan csak betörő tud ajtót csukni. A tangó abbamaradt; az éjszakai égő kéklő rózsája, az ajtó és függöny dermedten figyelt – minden más mélyen aludt.
A keskeny kézfej apránként vált le a kilincsről. A jobb talp és láb lassan emelkedett, majd kicsit odébb ereszkedett, követte a bal talp, láb. A törzs, fej egyenes maradt haladtában, a kéz ökölbe markolva félt. A fej nem fordult se jobbra, se balra: a tekintet fogva tartotta a félhomályban bújó prédát.
Az örök-sóvár gyomor a bordák alatt diónyira zsugorodva, szárazra szikkadtan, csomóba rándulva lapult. Kemény göbe görcsösen kapaszkodott a megnyúlott nyelőcsőbe, folyamatosan szaggattva a mellkast, állkapcsot. Tenni kellett ez ellen az állandó fájdalom ellen…
Az éjjeliszekrényt elérve a tolvaj körülnézett; minden mozdulatlan volt: ez a mozdulatlanság szuszogott, horkolt. Örült a halk neszeknek: tettestársai – elfedik a rozsdás fiókzajt, a nyikorgó szekrényajtó riasztását, a zacskó zörgését.
A kéz lomhán de megállíthatatlanul nyúlt a zsákmány felé. A test remegett: nagy volt benne a vágy, majd’ szétfeszítette… Szívesebben engedett volna: repedjen szét a bőre, robbanjon elő a vérengző vadász!, de nem tehette – nagy volt a tét…
A kis csomagot a a nadrágba betűrt pizsama nyakánál pottyantotta be, ahogyan sorban a többi, elemelhető szerzeményt. Így járt ágytól-ágyig, szekrénytől-szekrényig. A sovány testen lötyögő felső kitelt, mire visszaért saját ágyához.
Délután szunyókált egyet – készült az éjszakára… Kizárta füléből a mellette fekvő öreg összefüggéstelen mormolását, szobatársai beszélgetését, a látogatók duruzsolását. Nem vett tudomást az ételek látványáról, illatukról, pedig azok sürgető türelmetlenséggel noszogatták; nehéz volt leküzdenie önmagát, az éhségét; nem sok tartotta vissza, hogy ne rohanja le az éjjeliszekrényeken pöffeszkedő, átlátszó dobozokba zárt süteményeket, szaftban úszó sülteket, piros zsírkarikákkal koronázott pörkölteket, nem törődve senkivel és semmivel, nem sok tartotta vissza, hogy ne tépje le a doboztetőket, szaggassa szét a szalvétákat és tömje pattanásig feszülő pofazacskója mögé az ételt, majd tuszkolja le egyben az egészet, fantasztikusra táguló nyelőcsövén keresztül le, le egészen le, vékony falú, aprócska gyomrába, hogy egyszer az életben végre jóllakhasson – hogy csitíthassa azt a tépő, maró sajgást a belsejében, ami az őrületbe kergeti…
Az esti gyógyszert is sikerült elsumákolni – minden tökéletesen elő volt készítve. Már csak várni kellett. Rostokolni türelmesen, szelíden, mint a keselyű, hogy az idő jóllakva arrébb álljon, és ő lakmározhasson a maradékon.
Mint aknász, bomba hatástalanításakor, úgy bontotta a takaróra sorakoztatott ételeket. Lágyan hullottak földre a szalvéták. Megadóan pattantak a doboztetők. Halkan surrogtak a tépett alufóliacsíkok. A lakoma tálalva volt.
Az éjszakai égő kéklő rózsája, az ajtó és függöny sóváran figyelt.
A tolvaj enni kezdett. Nem válogatott és nem szortírozott. Habzsoltában nem érdekelte mit mivel eszik; édes, sós, savanyú, omlós, kemény, rágós – egyre ment. Az számított, hogy haraphasson, rághasson, nyelhessen – folyamatosan, szünet nélkül. Hogy mindig csurig legyen a gyomrába vezető izomból, idegből, érből, porcból álló rendszer. Hogy üres, végtelenül, régóta üres, örökéhes gyomra megteljen. Bármennyire sietett, időnként mégis meg kellett pihennie: a szokatlan munkától, megerőltetéstől olykor megtorpant, fulladtra, bénára hökkent a nyelőcsöve, gyomra.
Az éjszakai égő kéklő rózsája kíváncsian felfénylett, megvilágítva az ágyon ülő embert; a kopasz fejen csillant az izzadtság; a fül fejhez kushadt, cimpái reszkettek; a szemek sötét ürege – feneketlen kút; az orrlyukak kerekre feszültek; a szájszélenincs ajkak emberfelettire tágultak nyíltukban, félő volt: szétreped a szájzúg; az állkapcsok sarkai minden összezáruláskor keményen, határozottan, megállíthatatlanul türemkedtek elő a bőr alól: nagy falatokat kellett gyorsan bezabálni – erős harapásokkal falt; a nyak minden nyeléskor nyúlott, izmai szorítva segítették az étel útját; a mellkas aprókat mozdulva járt fel-le, fel-le – nem volt idő mélyebb levegőt venni; a lábak vibráltak – csak ezek adhatták meg magukat a rettegésnek – a test többi része evett, zabált, habzsolt.
Harapott, rágott, nyelt a fej. A nyak. A törzs. A kezek. Féltek a lábak.
Az egész ember egyetlen harapás, rágás, nyelés, reszketés volt.
Nem hallattszott más, csak csendes pattanások, surranások, összecsikorduló fogak megkínzott sikkantása; körülötte a mozdulatlanság szuszogott, horkolt.
Az ajtó és függöny, mint tapintatos bajtárs, nem zavart: rezzenéstelenül állt őrt.
A tolvaj nem vette észre, amikor nyílt az ajtó. Csak harapott, rágott, nyelt. Nem létezett más a világon, csak az étel, az evés és ő. A nővér szeme hamar szokta a kéklő félhomályt. Nem mozdult, nem szólt, csak nézte a tolvajt. Aztán halkan, ahogyan csak egy nővér tudja a kórteremajtót nyitni-csukni, behúzta maga mögött.
Az éjszakai égő kéklő rózsája, az ajtó és függöny cinkosan sütötte le szemeit: rögtön virrad, aludni kell, hiszen bármikor nyílhat az ajtó, és betoppanhat a szél, táncra kényszerítve őket.