Nem voltak nagy gondolatai a juhásznak. Sok se. A fejében többnyire csak pár, hétköznapok kerítette képzetek kószáltak, sorakoztak.A vágyait sem lehetett volna súlyra mérni; ott kóricáltak, tétováztak, sodródtak,útban isten felé, a többiek rengeteg, színes-fényes, súlyos-dölyfös kívánalmai között.
Biz’, nem voltak nehéz, cifra álmai a juhásznak, de a hevességük… Olyan forrón izzottak azok vastagcsontú koponyájában, hogy majd felgyújtották a fejét. A csodanagy akarás úgy égett benne, hogy felette a levegő remegett, mint napégette puszta felett a rekkenő nyárban. Talán ezért volt a haja színe forróságszívta fakósvörös.
Biz’, a vágyait nem lehetett volna súlyra mérni; nem sóvárgott nagyablakos, piroscserepű ház után; nem epekedett puha, patyolat ágyra; nem szeretett volna üveglapos ebédlőasztalról, arannyal pingált porcelántányérból csinos ételeket enni; nem vágyott márvánnyal bélelt fürdőszobára, formás kertre, tv-re, gáztűzhelyre, sok-köbcentis autóra, lágyringású, tengeri hajóútra, egyáltalán nem vágyott semmire, ami a kényelmét szolgálhatta volna, vagy más lett volna, mint a munka, a tennivaló.
Már jóideje asszonyra sem vágyott, akinek langyos, párás húsát gyúrogathatta, dagasztgathatta volna, hogy aztán megkelvén jóízűt haraphasson, és akibe beleonthatta volna a lelkét a sűrű esték alatt.
Pedig volt neki. Volt mind. De odalett…
A juhász akkor nagy, nehéz, nyers, cafatokra cincált-tépett gondolatok után minden emléket beletűzött képzelt szűrébe, beakasztotta azt lelkének egy eldugott kamrájába, irdatlan, veretes szegeket ütve bedeszkázta, aztán többé soha ki nem bontotta. A nagy, riadt elmélkedéseket, színes-fényes, súlyos-dölyfös kívánalmakat – mert biz’ neki is voltak addig – szélnek eresztette, hadd szaladjanak, amerre látnak.
A világon nem volt ennyire feketelevegőjű kamra több: akár a fekete lyuk… A világon nem volt több ennyire sárnehéz, millió helyen átlyuggatott szűr: akár a világ összes mocsara ragadt volna bele…
Nem is volt emberfia, aki ebbe a kamrába belépett volna! Nem volt emberfia, aki azt a szűrt elbírta volna magán… Minden emberfia elkerülte ezt a fekete kamrát, benne az átlyuggatott, sárnehéz szűrrel. El is magányosodott a juhász, akár a kopasz ember fején véletlenségből ottragadt hajszál.
Az egyedüllét és ő úgy kapaszkodtak egymásba, mint jóféle, jól-lúgozott nemezben szőrpikkely a szőrpikkelyhez.
Aztán olyan helyre került, ahol kínozták a teheneket… Harcolt darabig a maga módján, munkával – nem szólt, hogy is szólhatott volna! Bírta jódarabig a szennyben éhező, döglődő jószágot, viselte a vérágas, csipás, szomorúbarna szempárok tompaságát, a halkan fel-felbúgó tehénsírást, de elfáradt. Úgy elfáradt, hogy a jártányi erő is búcsút intett neki. Feküdt ő is a mocsokban, nem evett, csak az apanázs mellé kapott méregerős szilvát harapta az üvegből.
Egy pénteki hajnalon, amikor két üsző is kimúlt mellette, vette a szalonnázó-bicskát, és hasbaszúrta magát.
Majdnem sikerült.
A sebészetről – veszedelmes, súlyos napok után – amikor elhagyta az életveszély, a pszichiátriára vitték; nem volt ő előtte soha sem orvosnál, sem kórházban; régen, mikor tehetős volt, a szerencse és az egészség vele jártak, meg nem is ért rá beteg lenni – a kehe és a baleset is elkerülte.
Most behozhatta a lemaradást – de bánta is ő! Ha szóltak rá, evett, mosakodott, lenyelte a tablettáit, ha kérdezték, válaszolt. Amúgy egész nap elfeküdt az alacsony vaságyon, és mint a nyúl, éberen aludt pár órát;mert semmi sem volt úgy, ahogyan régen, csak az alvás. Légy nem zümögött úgy, hogy a juhász ne vegye észre. Pók nem ereszkedett alá a tudta nélkül. Még a nap sem nyújthatta titokban hosszabbra a sugarait a megszokottnál. Nem volt ez itt sem másként. De bánta is ő!
Csak nyomta szikkadt, sovány testével a kifeküdt szivacsot, és ha szóltak rá, tette, amit kértek, ha kérdezték, válaszolt.
Nem voltak nagy gondolatai a juhásznak. Sok se. A fejében többnyire csak pár, hétköznapok kerítette képzetek kószáltak, sorakoztak. A vágyait sem lehetett volna súlyra mérni; ott kóricáltak, tétováztak, sodródtak, útban isten felé, a többiek rengeteg, színes-fényes, súlyos-dölyfös kívánalmai között.
Biz’, nem voltak nehéz, cifra álmai a juhásznak, és az első pszichiátriai hetekben hevük sem volt. Aliglangyos, didergő, megfogalmazhatatlan, éppen csak besuhanó, szemtelenül el-elillanó álmocskák, vágyacskák, célocskák fogócskáztak a fejében. De bánta is ő! Ha szóltak rá, evett, mosakodott, lenyelte a tablettáit, ha kérdezték, válaszolt. Amúgy egész nap elfeküdt az alacsony vaságyon, és mint a nyúl, éberen aludt pár órát…
Aztán beraktak egy elbutult öreget a mellette lévő ágyra. A szembeágyra is került egy. Nem bánta ő, de valahogy több mindenre kellett egyszerre figyelnie. Már nem számított a pók, a légy piszmogása, a nap nyújtózása. Egész nap elfeküdt az alacsony vaságyon, de minden más lett. Az aliglangyos, didergő, megfogalmazhatatlan, éppen csak besuhanó, szemtelenül el-elillanó álmocskák, vágyacskák, célocskák pár nap alatt kinőtték magukat heves, izzó álmokká, vágyakká, célokká; egy hét sem telt el, és olyan forrón izzottak azok a juhász vastagcsontú koponyájában, hogy majd felgyújtották a fejét. A csodanagy akarás úgy égett benne, hogy felette a levegő remegett, mint napégette puszta felett a rekkenő nyárban.
A nap minden percében őrködött, vigyázott az öregekre. Inni adott, ha száradt a száj. Kanalazta mohó szájukba az ételt, dehogy evett őelőttük! Megvárta, míg kiürült a tányér! Szólt a nővérnek, ha tele lett a pelenka. Ugrott, ha dőltek. Mint az árnyék, követte őket. Vigyázott a nyájra…
A nővérek darabig tiltakoztak a nem várt segítség ellen, de látták, mit tesz a juhásszal a dolog.
Türelmes, bölcs és szelíd volt. Olyan szelíd, hogy az ember szíve belesajdult irigytében: aki figyelte, maga sem akart mást, csak szelíd és türelmes lenni: juhász lenni…
Aztán egyszer elfogadta az invitálást, beült a nővérekhez, és mesélt magáról. Nem, nem bontotta ki teljesen lelkének eldugott, veretes szegekkel bedeszkázott kamráját, de egy kis résen betódulhatott némi fény. A képzelt szűrből sem húzkodta ki az összes nagy, nehéz, nyers, cafatokra cincált-tépett gondolatokat, csak éppen annyit, hogy lapjával fekve sértetlenül megpihenjen rajt’. Friss lett a juhász szívében a levegő, nem is bírta a magány: elszaladt, elinalt. A csodanagy akarás váltotta fel; nem is hagyta nyugodni!
Tavasszal, amikor a tó felé olvadnak a földek, és friss füvet legelhet a nyáj, arra vesszük majd a célt: meglátogatjuk Mártont, az Embert.
Úgy tudom, ott állt be juhásznak – újra.